2013. január 23.

„…egy csomó beszari halász hirtelen nagy pofával kiállt. Ott valaminek történnie kellett.”

Interjú Görgey Etelkával szeretetről, feltámadásról, érzésekről és cselekvésről meg a Csodaidőkről


Szerintem a lelkészség és a kalandregényírás együtt viszonylag ritka. Főként manapság. Eta újonnan készülő regényének újabb és újabb fejezeteit a honlapján széles olvasóközönség várja. A történet középpontja egy, a negyedik évezredben élő vallásos közösség bolygóközi harca a megmaradásért, és saját tagjaink küzdelme önmagukért. Nem igazán letehető. Etát teológiai kérdésekről és a regénybeli világról faggattam - ebéd közben.



Görgey Etelka lelkész Pálfán, teológus, hebraista, a Csodaidők című sci-fibe hajló regénytetralógia és az Időcsodák szerzője

wer: Mit szól a református egyház ahhoz, hogy regényt írsz?

Görgey Etelka: Sok lelkész olvassa, több recenzió is született róla a Reformátusok Lapjában. Tavaly ketten rátaláltak az egyházmegyéből, és továbbadták. A volt esperesünk is olvasta, ő nem annyira tudta követni a neveket. Az egyház maga nem szól hozzá semmit.

wer: Több helyen buzdítod kételkedésre a híveket, arra, hogy merjenek kérdéseket feltenni a hitükkel kapcsolatban.

G. E.: Szerintem ezzel nagyon sok hívő egyetért, csak félnek attól, hogy az egyházban lévő nagy hangú kisebbség, a fundamentalisták megbélyegzik őket. Bennem ez a félelem nincs meg. Ha egy fundamentalista azt mondja rám, hogy nem vagyok hívő, akkor azt mondta. Nem arról van szó, hogy semmibe veszem, amit mond, hanem arról, hogy én tudom, hogy hívő vagyok, és hogy minek tart engem, az az ő magánügye.

wer: Nyilatkoztad korábban, hogy vannak olyan bibliai részek, amelyek a mai olvasó számára sehogy sem tehetők aktuálissá. Mondanál erre példát?

G. E.: „Éle pedig Séth száz öt esztendőt, és nemzé Énóst, És éle Séth, minekutánna Énóst nemzette, nyolczszáz hét esztendeig; és nemze fiakat és leányokat. És lőn Séth egész életének ideje kilenczszáz tizenkét esztendő; és meghala.” (Gen. 5, 6-8) Vagy: „Boldog lesz, aki megragadja, és a sziklához csapja csecsemőidet! ” (Zsolt. 137,9). Én ezt helyre tudom rakni magamban, mert ezek ókori szövegek; viszont ezeken számon kérni egy XXI. századi erkölcsöt, hogy is mondjam, idiótaság, még jó, hogy nem kérjük számon rajtuk, hogy nem tudták, mi a kovalens kötés. A prédikációnak egyébként éppen az volna a lényege, hogy hidat építsen a hallgatóság, vagyis a kuncsaftok és a bibliai szöveg közé. Visszatérve a bibliaértéshez: akinek nincs valamiféle teológiai előélete, az legkésőbb a 3Mózesnél kiakad. Ötven-hatvan évvel ezelőtt még nem álltak hozzá teljes tudatlansággal a Bibliához, de a Szentírás világa a mai ember számára már teljesen idegen.


wer: Mit jelent „elvinni az emberekhez az evangéliumot”?

G. E.: Saját szavaikkal és saját világnézetük szerint elmondani nekik azt, amit a Bibliában találnak. Én egyébként úgy látom, itt egy világnézeti probléma van: a Bibliában vannak démonok, angyalok, sátán, ami szerintem úgy nincs benne, ahogy sokan gondolják, de mindegy, halottak háza, satöbbi, ehhez képest meg itt áll a mai ember, aki szerint erős és gyenge kölcsönhatás van, a villám meg hideg és meleg összecsapásaként létrejövő elektromos jelenség; azt hiszi, ezzel mindent meg tud magyarázni, nem kell vallás. Ezzel szemben a vallásosak világképe abszolút kaotikus, mert egyrészt elhiszik, hogy voltak dinoszauruszok meg a Föld több milliárd éves, és ezzel nincs is problémájuk, másrészt viszont azt is elhiszik, mert el kell, hogy Mária szűzen szülte Jézust, csakhogy ezt a mitikus világképhez tartozó gondolatot már nem tudják összeegyeztetni a materiális világképpel, és akkor minden összekeveredik, és teljes zavar lesz a fejekben…

wer: És akkor szerinted hogyan kell gondolkozni a szeplőtelen fogantatásról?

G. E.: Én ezt szimbolikusan fogom föl. Amikor Máriához elmegy Gábriel, azt mondja, hogy „A Szent Lélek száll te reád, és a Magasságosnak ereje árnyékoz meg téged” (Lk. 1, 35.). Másrészt, a teremtéskor Isten az embert saját képére/árnyékára teremti, a szó mindkettőt jelenti (héberül: celem, becalménu - képünkre, árnyékunkra). Szóval szerintem azzal, amit Gábriel mond Máriának, Isten azt akarta jelezni, hogy itt az új ember teremtése történik meg, egy második teremtés, és ezt később Pál is mondja. Én nem gondolom lényegesnek, hogy biológiailag ki Jézus apja, a lényeg, hogy vele egy új teremtés kezdődött.

wer: A mitikus vagy csodálatos elemek nagy részéről így gondolkodsz?

G. E.: Van például a gadarai megszállott (Mk. 5,1-20), akiből Jézus kiűzte a gonosz lelket, amely aztán belészállt a disznókba, a disznók meg belefutottak a tengerbe. Tudjuk, hogy a tenger a halál, a mélység, az Istentől való elvetettség szimbóluma a Bibliában. A történetben a gonosz lélek teljes egészében elmerült a tisztátalanságban, az ember és a föld pedig tisztává vált. Szerintem a gyógyulástörténet így jobban értelmezhető, mint konkrét disznókkal. Én nem hiszek a csodákban, mert nem hiszem, hogy kétezer éve voltak, most meg nincsenek. Abban viszont hiszek, hogy ott történt valami, amit ők a maguk tapasztalatával csodának láttak és értelmeztek, és a maguk világnézetével és szavaival adták tovább nekünk. Ezért fontos számomra, hogy az üzenetük jelentését megértsem, ami több, mint amit leírtak, néha pedig modern nyelvre lefordítva talán egész máshogy hangzik.

wer: Nem tudok ellenállni annak, hogy feltegyem a kérdést, amit korábban Patsch Ferencnek is feltettem, nevezetesen hogy miért kellett Jézusnak meghalnia a kereszten, és mit jelent az, hogy magára vette a világ bűneit?

G. E.: Befejezhetem a levest?

wer: Nyilván.

G. E.: Jó. Figyelj, először menjünk vissza Jóbig: megjelenik a sátán, és bevádolja őt. Nem az a célja, hogy bemocskolja Jóbot, hanem hogy kiderüljön, hogy tényleg milyen. Mert persze, hogy egy jó helyzetben dicséri az Istent, de tegyük bele egy problémásba, ha abban hűséges, akkor tényleg hűséges. Hozzuk kísértésbe. A sátán, ami szerintem szintén pusztán a szimbólumok szintjén létezik, nem a gonosz isten, hanem eszköz Isten kezében, aki szükséges ahhoz, hogy kiderüljön, hogy valójában mi van az emberben. És ahhoz, hogy kiderüljön, hogy ártatlan vagy, fel kell sorakoztatni a vádakat, és meg kell dönteni őket. Ebből a bírósági szempontból nézve Jézus a kezesünk. Azt jelenti, hogy ha én nem fizetek, akkor ő fizet. Isten Jézus miatt nem követeli rajtunk a tartozásunkat felé. Éppen ezáltal Jézus lekötelezettjei vagyunk, általa kiváltott rabszolgák, akik – reformátori megfogalmazással – azzal tartoznak neki, hogy „a hála gyümölcsét termik”.

wer: És miért kellett meghalnia?

G. E.: Pál is írja, hogy a bűn büntetése a halál. A páli gondolat az, hogy aki egy dolgot megszeg, az egész törvényt megszegi, vagyis az emberek törvényszegése volt az ok: ki kellett fizetni helyettünk a díjat, ami a halál. Emberileg nézve azonban szerintem egész egyszerűen azért kellett meghalnia, hogy megmutassa, hogy „az én országom nem ebből a világból való” (Jn. 18,36). Pilátus azzal piszkálta, hogy „na, most akkor ide az angyali seregeket, ha tényleg te vagy a megváltó”. Jézus konkrétan megmondta, hogy „ha ebből az országból való volnék, akkor jönnének a seregeim, de nem”. És érdekes, hogy amikor Jézus föltámad, és megjelenik a tanítványoknak, mit kérdeznek tőle? „Uram, ugye most állítod helyre az országot Izraelnek?” Én Jézus helyében agylobot kaptam volna ettől a kérdéstől, hogy még mindig itt tartotok? Szerintem azért is kellett elmennie, mert amíg itt volt, folyton azzal nyaggatták, hogy állj már föl mint Messiás, és foglaljuk vissza ezektől a rohadék rómaiaktól az országot! Amíg Jézus élt, nem tudtak ettől elvonatkoztatni. Ki kellett vonnia magát a forgalomból ahhoz, hogy ne itt akarjuk fizikailag megvalósítani az országot. Hanem Isten országát, ami nem fizikai. És ez nagyon nehéz lépés, mert az Ószövetség szerint a fizikai ország egyenlő Isten országával. Vagyis Isten országa Izrael. Nagyon nagy változás, hogy ezt szétcsúsztatja Jézus halála. A zsidó gondolkodás szerint kell a messiás ahhoz, hogy nekiugorjunk a rómaiaknak. De a tanítványok mégis azt hitték, hogy ő a messiás. El kellett mennie, hogy a tanítványok megérthessék, miről van szó, hogy az ő országa nem függ össze a rómaiakkal. Addig még a Getsemáné kertben is volt náluk kard.

wer: Mit jelent akkor Isten országa?

G. E.: Szerintem a köztünk lévő kapcsolatrendszert. Amik mi vagyunk egymásnak. A zsidók törvényértelmezése egy nagyon realisztikus törvényértelmezés. Aki betart minden tiltást azzal kapcsolatban, ami például véletlenül is a szombati munkához vezethetne - ez a kerítésépítés a Tóra köré -, az rendben van. Ekkor jön Jézus, aki belülről próbál szabályozni, amikor azt mondja, hogy ha már utálod a felebarátod, akkor meg is gyilkoltad. Szerintem Jézus itt sarkítva fogalmazott, és nem szó szerint gondolta a megfeleltetést, hanem arra utalt, hogy magamban kell azokra a gondolatokra, érzésekre nemet mondani, amelyek a nem kívánt helyzethez vezetnek. Tehát belülről kell kiindulni.

wer: Mi a kereszthalál „általános” értelmezése?

G. E.: Helyettes áldozat. Helyettes elégtétel. Az egyik az áldozati terminológiában marad. Ugye mi az ószövetségi áldozatok lényege? Ha elkövetsz egy bűnt, az istenség megharagszik, te pedig az áldozattal kiengeszteled. A nagy áldozatokat az ember-ember elleni bűnökre vitték. Szerintem egyébként, az általános elképzeléssel szemben, az áldozatfelmutatás lényege nem a kiengesztelés, hanem az, hogy az áldozattal magadat közelebb hozod a halálhoz. Vagyis ha elviszel egy ökröt áldozatul azért, mert valakiről rossz hírt terjesztettél, és ezzel őt is közelebb vitted a halálhoz, mert nem tudta eladni a terményeit, nem házasíthatta meg a gyerekeit és nem álltak vele szóba többet, akkor az ökör feláldozásával magadat is kétséges helyzetbe hozod, mert egy ökröt elégetni olyan, mintha a konkrét vagyonod negyedét bedobnád a kukába. Amikor a vagyontárgyad elégeted az oltáron, mert a bűnáldozatok teljesen elégő áldozatok, akkor magadat is halálközeli helyzetbe hozod, kiszolgáltatottabbá teszed.
Ezt ma már nehezen értjük meg, mert ma már egy birka nem a vagyonunk jelentős része. Sokkal gazdagabbak vagyunk. Ma egy kisnyugdíjas sok szempontból jobban él, mint Heródes, aki akkor igencsak gazdagnak számított. De akkoriban az, hogy a tíz bárányomból elviszem a legszebbet, egy éves, éppen levágható lenne, pont olyan, mintha kidobnám a kukába. Minél súlyosabb egy bűn, annál többet kellett áldozni, vagyis annál közelebb vitt a megsemmisüléshez. Ha megnézed, a legtöbb áldozat olyan, hogy elviszed, és megesszük, vagy a pap megeszi, tehát valakinek örömet szerzel vele, valakinek jót teszel, mondjuk legalább a papnál „bevágódsz”. De a bűnért való áldozat nem. Abból senkinek semmi haszna nincs. Mondjuk olyasmi, hogy ha a vagyonod hét millió, akkor most másfelet itt papírpénzben felgyújtunk. Abból senkinek semmi haszna, nem is fog szeretni érte senki, nem egy alapítványnak adtad, és rosszabbul fogsz élni.
De én nem áldozati terminológiában gondolok Jézusra, mert az ő halála nem úgy érint, mintha a vagyonom negyedét elégetnék, hanem mint kezesre. Tény viszont, hogy sok keresztény nem érti az áldozat igazi súlyát. Az én Biblia-olvasásom szerint ráadásul, ha én téged átváglak, nem az Istennel van dolgom, hanem veled. Az nagyon sokszor kimarad, hogy egymással rendezzük az ügyet. Ha Istennel elég lenne megbeszélni, akkor a tíz parancsolatból hét kimaradhatna. Bár tény, hogy Isten meg tud bocsátani akkor is, ha az ember nem bocsát meg. Persze kérdés, hogy mit jelent a „megbocsátás”. A Biblia szó szerint azt mondja, hogy „engedd el az adósságainkat, mint ahogy mi is elengedjük mások adósságait”. Ez nem azt jelenti, hogy elfelejtjük, hogy volt, hanem azt, hogy a következményeit nem kérjük már számon.Vagyis, köznyelvien szólva: A mérgesség ellen nem tudsz mit tenni, de meg tudod állni, hogy ne szólj be.

wer: Az őszinte megbocsátás nem egy érzelmi folyamat is?

G. E.: Nem, hanem elhatározás. Az a lényeg, hogy én már nem akarok haragudni rá. Az, hogy utána hogyan akarok cselekedni. Például velem kitoltak, de én meg akarok bocsátani, és például egy év múlva el kell bírálnom az illető pályázatát. Ha megbocsátottam, akkor nem szanálom ki az első körben csak azért, mert korábban átvágott.

wer: Ez nem a korrektség?

G. E.: Az, de ez is a megbocsátás. Hogy utána hogyan akarok vele cselekedni. Az érzésemen nem tudok változtatni. Neked nem mindegy, hogy belül azt érzem, hogy szeretlek vagy azt, hogy utállak, miközben rendes vagyok veled meg kedves, és soha nem tudod meg az érzésemet?

wer: Hát…

G. E.: Mondok egy példát. Én szeretem a férjem. Szoktak lenni nagyon súlyos konfliktusaink. Ha egy ilyen közepén megkérdezik, hogy szeretem-e, talán azt válaszolnám, hogy most, az érzések szintjén nem szeretem. Másrészt azt mondom, hogy de, szeretem, mert tudom, hogy meg fogjuk beszélni, és le fogjuk rendezni. Az, hogy most mit érzek iránta, és milyen szerepet tölt be az életemben, az két dolog. Ezen az alapon merem azt mondani, hogy szeretem őt függetlenül attól, hogy most mit érzek. Hasonlóképpen a gyerekeimmel. Amikor haragszom rá, akkor is tudom, hogy szeretem.

wer: A szeretet akkor nem egy érzés szerinted, ha jól értem…

G. E.: Nem, egy hozzáállás. Vedd az irgalmas samáriai példázatát (Lk. 25-37). Jézus megkérdezi a végén a farizeust, hogy ki a felebarát? A pap, a lévita, akik elmentek a sebesült mellett vagy a samáriai, aki ápolta? A farizeus azt mondja, hogy a samáriai, aki irgalmasságot cselekedett a beteggel. Nem hiszem, hogy a samáriai szeretetet érzett a zsidó iránt, aki feküdt az út szélén, és azért könyörült meg rajta. Jézus is meg a farizeus is a szeretetet a cselekedetek alapján értelmezte. Jogi nyelvre lefordítva, ha szeretlek, akkor a te életednek a prioritásai ott vannak az enyémek mellett. Amikor hozok egy döntést, azt is nézem, hogy az a te életedet hogyan befolyásolja. Akkor szeretlek, ha ezt is mérlegelem. Az mindegy, hogy a döntésben végül te pozitívan vagy negatívan jössz ki, a lényeg, hogy mérlegeltem-e. Ha egy házaspár elvileg szereti egymást, de – akár még csak nem is rosszindulatból - bele sem gondolnak a másik szempontjába, amikor a hobbijuknak élnek, ami a másikat zavarja, akkor az szerintem nem szeretet. Aztán jól beszólnak egymásnak, és összevesznek, nem pedig megpróbálják egymás prioritásait számításba venni. Ha nem jelentkezik cselekedetekben, amit érzel, akkor az semmi. A bibliai szeretetet sokan félreértik, mert az érzésekkel kötik össze. A szeretet az, amit Jézus mond, hogy „amit akarsz, hogy veled tegyenek, azt tedd másokkal is”. Amikor azt mondja, hogy imádkozzatok az ellenségetekért, akkor egy olyan helyzetre utal, ahol ráadásul még negatív érzelmek is vannak. Na, az már valami.

wer: Egyszer azt mondtad, „merjük megkérdőjelezni a kötelező hinnivalókat”. Mik ezek?

G. E.: Amikről szó volt, szeplőtelen fogantatás vagy nem szeplőtelen fogantatás, feltámadás vagy nem feltámadás…

wer: És feltámadás vagy nem feltámadás?

G. E.: Hát, azt hiszem, én ezt is másképp értelmezem, mint sokan. Szerintem semmi esetre sem úgy történt a dolog, hogy Jézus holtteste fölkelt, és jött-ment. Főleg mivel senki nem ismerte fel. Az egyik azt hitte, hogy a kertész, a másik, hogy egy utazó, és akkor ismerték csak meg, amikor csinált valamit, amikor mondott valamit, amikor megtörte a kenyeret. Ha úgy gondoljuk, hogy a teste feltámadt, és a tanítványok mind hülyék voltak, mert nem ismerték föl, akkor nincs értelme a történetnek. Szerintem Jézus nem ebbe a világba támadt föl, és a tanítványoknak, amikor Jézus megjelent, volt lehetősége betekinteni abba a világba, ahova Jézus tartozott, az Isten országába. Amikor beleláttak az Isten országába, akkor kerültek kapcsolatba Jézussal. De hogy mai természettudományos szemszögből, bizonyítható módon Jézus feltámadt-e vagy sem, azt nem tudom, és nem is érdekel. Ha muszáj mondanom valamit, akkor inkább feltámadt. Figyelj, egy csomó beszari halász hirtelen nagy pofával kiállt. Ott valaminek történnie kellett. Pedig amikor Jézust elfogták, elfutottak, és egyedül János ment ki megnézni, hogy mi a helyzet, ő is csak János evangéliuma szerint. Aztán ugyanez a beszari csapat kiáll és prédikál pünkösdkor úgy, hogy semmit nem tud bizonyítani. Lélektanilag ehhez valami nagy dolog kellett. Hogy azért gondolták, hogy föltámadt, mert nem ölték meg eléggé, vagy mert Isten mégis tesz csodákat, vagy ki tudja, már nem lényeges. De valami meggyőzte őket. Az persze probléma, hogy én nem tartom fontosnak, hogy konkrétan test szerint feltámadt-e, hiszen a legtöbb hívőnek ez a lényeg, mert ha igen, akkor hiszek, ha meg nem, akkor nem. Szerintem viszont a lényeg, hogy a tanítványok kaptak egy ízelítőt Isten országából. Ez indíthatta őket arra, hogy ezt kiterjesszék. A keresztény teológiának egyébként központi kérdése Jézus személye – a születése, halála, életének értelmezése -, és ez azért baj szerintem, mert nem erről, hanem Krisztus tanításáról kellene többet beszélni. Mi meg azon tanakodunk ehelyett, hogy Jézus helyettes elégtétel, kezesség, bűnért való áldozat, páskabárány, all in one, mint egy jobb sampon, vagy micsoda… pedig őt nem az érdekelte, hogy őt minek tartjuk, hanem hogy menj, és cselekedj.

wer: De azért tényleg: milyen ember volt Jézus?

G. E.: Az a baj, hogy a szelídet sokszor a bambával azonosítjuk. Szelíd, de nem bamba vagy gerinctelen, és ha volt véleménye, megmondta. Néha nagyon durván. „Kövess engem, és hagyd, hogy a halottak temessék el az ő halottaikat” (Mt. 8,22). A fickó még az apját sem temethette el!

wer: Valóban a farizeusok voltak a legfőbb ellenségei?

G. E.: Főleg őket szokták említeni, mint a fő ellenségeit, de én nem értem, hogy miért mindig a farizeusokat azonosítják a hipokritákkal és gazdagokkal, ez rosszul ment át a keresztény képbe. Jézusnak voltak vitái a farizeusokkal, de nem hiszem, hogy utálta volna őket. Ti mindent kívülről akartok elintézni, én meg azt mondom, hogy minden belül dől el, ezt állította. De a reálpolitikusok mégis a farizeusok. Mert azoknál, akik őt komolyan veszik, Jézus el tudja érni, hogy mindenki belül vizsgálgassa magát, de mindig lesz egy slepp, aki tojik az egészre. A farizeusok viszont tudták, hogy valamit ezekkel az emberekkel is kezdeni kell, hogy együtt tudjanak velük élni, ezért muszáj kikényszeríthető törvényeket hozni. Hogy ne utálj, nem tudom kikényszeríteni. Hogy ne végezz munkát szombaton, azt igen. És itt a különbség az Isten Országa értelmezésében: Jézus szerint „nem ebből a világból való”, nem fizikailag felépíthető, a zsidóság számára azonban kézzel fogható valóság, Izrael országa. A Kaven, a regényemben szereplő vallásos közösség, sok szempontból hasonlít a fizikai Izraelre. A Kavenbe tartozásnak nem előfeltétele az Istenbe vetett hit. Az a lényeg, hogy tartsd meg a szabályokat. Szerintem sok rabbi is egyetértene ezzel.

wer: Jézus tanításához nem-keresztényként, nem az evangéliumon keresztül is el lehet jutni?

G. E.: Pál római levele beszél erről a második fejezetben (Róm. 2,14-15), és azt állítja, hogy a törvény bele van írva a pogányok szívébe is. Jézus is mondja az utolsó ítélettel kapcsolatban, hogy amikor majd minden népek ott állnak az ítélet előtt, akkor az alapján döntenek mindenkiről, hogy az alapvető emberség megvolt-e benne. Kis túlzással mondva: sokszor úgy érzem, hogy az Isten országa talán már itt is lenne, ha ezt az alapszintet próbálnánk betartani. De mi mindig többet akarunk, aztán rájövünk, hogy az nem megy, és akkor hagyjuk az egészet, az alapszintet is. A céljainkkal is sokszor ez van. Túl sokat akarunk, vagy éppen nagyon debil célokat tűzünk ki magunknak, mint például LCD-TV karácsonyra. Pedig talán csak apró dolgokat kellene megtenni, hogy jobb legyen.

wer: Te a – számomra legalábbis - radikálisnak tűnő nézeteiddel és a regényírással nem számítasz renitensnek a lelkészek között?

G. E.: Bizonyos szempontból de, viszont nem negatívan. Bár legutóbb nyíltan beszéltem az egyik weboldalon a homoszexualitásról.

wer: És mit mondtál róla?

G. E.: Hát hogy miért fogadom el. Ha valaki így születik, akkor mi a bánatot csináljunk vele? Csapjuk agyon? Addig noszogattak, amíg elmondtam a véleményemet, azt, hogy ha elfogadjuk, hogy valaki így született, akkor innentől kezdve ez már nem erkölcsi kérdés. Ha egy ember születésétől fogva vak, akkor sem várhatjuk el, hogy a mi életformánk szerint létezzen. Ha azt mondjuk, hogy forduljon Jézushoz, és ő meggyógyítja, akkor szóljon arról a vakmissziónk, hogy meggyógyítjuk a nem látókat. De nem erről szól a református vakmisszió, hanem arról, hogy a vakok között szolgálatot végzünk, és elvisszük hozzájuk az evangéliumot. Miért nem tudjuk akkor elfogadni, hogy a melegek melegek és pont? Olyan, mintha ez egy elkapható betegség lenne, és ez nevetséges.

wer: Te összeadnál egy meleg párt?

G. E.: Megáldanám a kapcsolatukat. És felőlem nevelhetnek tizenhat gyereket, örökölhetnek, és kiadhatják a kórházban nekik a párjuk adatait.

wer: Téged itt Pálfán lelkipásztorként felkeresnek tanácsért?

G. E.: A többség nem igényel lelkipásztori asszisztenciát ahhoz, hogy elrontsa az életét. Szóval nagyon ritkán kíváncsiak arra, hogy mit mondanék. Akármire. Akár egy házassági problémára, vagy bármi másra. De azért persze előfordul. Egyébként például egy házasságban szerintem garancia talán csak az, hogy tisztelik-e egymást a felek legalább akkor, amikor megházasodnak, és akarják-e, hogy ebből egy életre szóló szövetség legyen. Mert ha ez a kettő megvan, akkor mindent újra lehet építeni, még a legnagyobb szarok után is. Házasként azt tapasztalom, hogy nem csak úgy van, hogy az érzelmeim szerint cselekszem, hanem a cselekedetek is képesek érzelmeket kiváltani. Mi annyira hiszünk abban, hogy az érzések mindent visznek, pedig azokat mi magunk is befolyásolhatjuk.

wer: A regényed, a Csodaidők főszereplői egy vallásos közösség, a Kaven tagjai, amelynek szabályait, történetét is te alakítottad ki. Ez egy olyan közösség, amelyikben élnél is?

G. E.: A legtöbb ilyen közösségben könnyű élni, ha beleszületsz, de nagyon nehéz, ha felnőttként belekeveredsz. Én nem tudom, hogy felnőttként bele tudnék-e szokni. Azt hiszem, lenne, ami tetszene, lenne, ami nem. A magánéletnek kevesebb szentsége van egy olyan helyen, ahol a nagycsaládok együtt élnek, és sokkal jobban belelógnak a családtagok egymás életébe. Lehet, hogy ez szimpatikus nekünk kívülről, sok pozitívuma van, de én nem biztos, hogy jól kezelném, ha egy ponton túl megmondanák, hogy mit csinálhatok. Olyan ez, mint a kóserség. Könnyű kóser életet folytatni, ha abban nősz föl. De ha felnőttként betérsz, akkor hirtelen nem tudod, hogy ez most a tejes- vagy a húsostálam és egyáltalán, melyik mosogatót használjam.

wer: Hogy jutott eszedbe egy vallásos közösség történetéről regényt írni?

G. E.: Egy olyan témát akartam, amit még senki nem próbált. Megnéztem, hogy mikkel állnak elő manapság, és úgy láttam, a modern irodalom főleg arról szól, hogy hogyan esnek szét a közösségek. A szétesés csimborasszója az, ha valakinek már nem is kell társaság a virtuális élete miatt. Ennek éppen az ellentéte a Kaven, és kíváncsi voltam, hogy sikerül-e létrehozni egy olyan világot, amelyikben az olvasók annak drukkolnak, hogy ez a tradicionális közösség fennmaradhasson. A Csodaidők előtörténetében szerepel Nagy Andreas és az a csapat, amelyik először hagyta el a Földet, aztán hiába akart, nem tudott visszatérni. Ott rekedt alig százvalahány ember egy bolygón, és ahhoz, hogy életben maradjanak, teljesen össze kellett fogniuk, és ki kellett találniuk azt az ideológiát, amellyel meg tudták tartani magukat és a közösséget. Innen ered a Kaven szlogenje, hogy „Nem vagy egyedül”. Ez egyébként talán inkább figyelmeztetés, de persze ki minek veszi. Arról szól, hogy vigyázz, mert ha valamit csinálsz, az a másik emberre mindig hatással van és viszont. Nem vonhatjuk ki magunkat ebből, nem élhetünk úgy, mintha csak egyedül léteznénk. Ez ma is igaz; egy ember még fogyasztó sem lehet. Gondolhatod úgy, hogy egyedül megvalósíthatod magad, de ha nem dolgoznak Pakson, akkor leolvad közben a hűtőd, nincs villany, nincs TV, nincs internet, persze közben önmegvalósíthatsz. Annyira távol kerültünk egymástól, hogy azt hisszük, egyedül vagyunk, de valójában nem: egymásra támaszkodunk.

wer: Hogyan hoztad létre a közösség szabályait? Például a közvetített házasságokra érvényes szabályokat?

G. E.: A Kaven, előtörténete szerint egy százharminc fős közösségnek indult, ahol nagyon oda kellett figyelni, ki kivel csinál gyereket. A közösség nem hosszú évezredek eredménye, hanem sok, fejlett társadalmi elképzeléssel ellátott, idealista ember kitalációja. Na és ők gondolták úgy, hogy ha már összekényszerítünk két fiatalt, akkor nyugodtan ismerjék meg egymást. Ezért van az, hogy egy ideig nem kell házaséletet élniük, de kötelező bizonyos mennyiségű órát naponta együtt tölteni. De a kaveni fiatalok máshogy is állnak ehhez az egészhez, mert számukra a házastárs elsősorban családtag, és a házasság kötőeleme nem a szerelem, hanem a család. Egyébként az ember felnőtt korában látja, hogy talán tényleg igaza volt a szüleinek, és tényleg a Hufnágel Pistihez kellett volna hozzámenni, csak gyerekkorában el sem tudta volna képzelni, mert pattanásos volt az arca. Pedig lehet, hogy a szülők jobban el tudják dönteni, hogy mik a szempontok, mint egy tizennyolc-húsz éves.

wer: Itt talán arról is van szó, hogy elég szerelemközpontú társadalomban élünk.

G. E.: Csak azt nem definiálják, mi az a szerelem.

wer: Hát, egyes definíciók szerint, gondolom, ami nagyon ég.

G. E.: Ja igen, amikor hú. Aztán ha már nem hú, akkor menjünk tovább. Ez egy ilyen nagy érzelmi csúcspont, amire mindenki fel akar kapaszkodni. És hát, mivel csúcspont, utána le kell ereszkedni. Az érzelmek ilyenek. Még ha belövöd magad, az is csak egy ideig tart. Még a rossz érzések sincsenek mindig a csúcson. Szerencsére.

wer: Azért szembe mégy ezzel a mai szlogenekkel, amelyek a tűz megtartásáról szólnak.

G. E.: Azokkal igen, de a valósággal nem.

wer: Mondtad, hogy a Csodaidőket rosszul fogadta a magyar sci-fi közösség…

G. E.: Az általános fogadtatása nem érte el az Animus által elképzeltet, és ezért a második könyv után nem adták ki a maradék két kötetet, de azért attól még nem volt rossz. A sci-fisek meg főleg fiúk, és sokan az én regényemet nem tartják jó sci-finek. Főleg, mivel a sci-fi regények nagy része technológiával és virtuális valósággal foglalkozik. Tele vannak továbbfejlesztett számítógépekkel. Nekem pedig fogalmam sincs, hogyan érezhet egy számítógép, ezért inkább emberekről írtam. Ezzel nem tudtak mit kezdeni. A Csodaidőkben szereplő emberek teljesen olyanok, mint a maiak, csak talán kicsit jobbak. Én a főszereplők között Giint szeretem, de ő nagyon felnőtt és nagyon stabil, folyton a felelősségén vívódik. Ez nagyon ritka férfiben, talán ezért tetszik. Tudod, hogy eredetileg a három főszereplő közül csak Yaanról szólt volna a tetralógia, és ez azon látszik, hogy lelkileg és fizikailag is ő járja be a legnagyobb utat a regényben. Az első verzióban pedig nem csak a mellékszereplők haltak volna meg, hanem két főszereplő is a háromból, Judy a második kötet végén, Giin pedig a negyedik kötetben kivégzéssel. Végül a férjem és a barátnőm nagyon-nagyon szigorúan felléptek ellenem. Azt mondták, hogy egy olyan író, aki a főszereplőit kinyírja, jobb, ha a tengerbe veti magát. Szóval lelki zsarolásnak vetettek alá.
A sci-fisek a személyiségfejlődést meg lelki cifrázást nem tudták hová tenni. Aztán jelölték a Csodaidőket Zsoldos Péter-díjra, ami a magyar sci-fi díj. Benevezték az első kötetet, aztán kizárták. Arra hivatkoztak, hogy ez önmagában nem értékelhető, csak majd ha kijön mind a négy rész. Aztán tavaly jelölték a tetralógiát, csak neveznem kellett volna. Ez azzal jár, hogy hét darab ingyen példányt kell beküldeni, vagyis ebben az esetben huszonnyolcat egy olyan díjért, aminek semmi jelentősége, és úgyis az lett volna, hogy nem tudják együtt értékelni az egykötetes írásokkal, és kaptam volna egy különdíjat. Inkább hagytam az egészet.

wer: Ha jól tudom, a korábbi internetes írásaidnak hatalmas sikere volt…

G. E.: Igen, hát, ami zavar, hogy az írói karrieremet Harry Potter fanfictionökkel (rajongók által írt alternatív regényfolytatás) kezdtem – még angolul. Az angolságuk szerintem a D (dreadful - szörnyű) és a T (troll) szint között van, esetleg acceptable (elfogadható), de a történetek nagyon jók; nyolc nyelvre lefordították, magyarra is, vagyis voltak olyan megszállottak, akik hónapokat azzal töltöttek, hogy a regény-hosszúságú szövegeimet átrakják egy másik nyelvre. Sok díjat nyertek, nagyon szerették őket, több tízezren olvasták, pedig csak fanfictionök voltak. Ehhez képest megjelenik a könyvem, ami szerintem sokkal jobb, mint a fanfiction-trilógiám, az olvasótábora viszont sokkal kisebb. Egyébként elkezdtem fordítani angolra, de nagyon meguntam. A legnagyobb amerikai sci-fi kiadó pedig bevenné, ha lefordítanám. De nem akarok ezzel foglalkozni. Ha én csinálom, az nem műfordítás, hanem házi barkács.

wer: Miért Csodaidők lett a regény címe?

G. E.: Mert angolul kezdtem írni, és úgy „Wondertimes” lett volna, azért mert „wonders are many but nothing is more wonderful than man” („Sok van mi csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb”), és ez a könyv mottója, benne is van az első részben. A kötetek címei pedig a Prédikátor könyve szerint következtek volna (Préd. 3,1-8): Time to Heal, Time to Kill, Time to Tear Down és Time to Build up, de magyarra ezt nem lehetett volna lefordítani: A gyógyítás ideje, A gyilkolás ideje, A rombolás ideje, Az építés ideje, valami ilyesmi lehetett volna, de ez nem tetszett az Animusnak, aki az első két részt kiadta, és hosszas vajúdás után álltak elő Az ogfák vörösével az első kötet címének. Én mondjuk utálom a birtokos szerkezeteket címnek. Sokak szerint a Csodaidők nem jó, de akkor mondják meg, hogy mi az. A csoda egyébként arra akart utalni, ami az Antigoné-idézetben van, ahol is a görög „deina” szót használja Szophoklész, amikor azt mondja, hogy az embernél nincs semmi csodálatosabb. Vagyis az emberekről lesz szó, csakhogy a „deina” nem csak „csodálatost” jelent, hanem „félelmetest”, „undorítót”, sőt, „istenit” is. Sok van mi csodálatos, de az embernél nincs csodálatosabb. Sok van mi félelmetes, de az embernél nincs félelmetesebb. Sok van mi undorító, de az embernél nincs undorítóbb. Vagyis hogy az ember tud ilyen is meg olyan is lenni. Az idők pedig azok az idők, amikbe beleszorulunk. A gyilkolásé, az építésé stb. Csak aztán ez nem ment át.

wer: Ért meglepetés a regény fogadtatásakor, amire nem számítottál?

G. E.: Kedvencem az volt, hogy a diktátor Martin teljesen átlátszó, ifjúságot célzó szövegei néhány fiatalt mennyire megérintettek, ráadásul pozitívan. Azt képzeld el, hogy írsz egy demagóg szöveget, hogy bemutasd, milyen undorító a demagógia, mint például azt, amiért Yaan kiszakadt, hogy „életet adtak, de jövőt nem”. Milyen üres duma ez! De komolyan! Mit jelent ez? Ez nem jelent semmit! És a fiatalabb olvasók teljesen azonosultak ezzel! Én meg azt hittem, direkt úgy írtam, hogy látszódjon rajta, mennyire üres maszlag az egész. De nem látták át, és Yaannal együtt bedőltek neki. Voltak persze másmilyen olvasók is, akik legalább annyira átlátják a könyvet, mint én. Kaptam már javítást a nitan szöveghez, kiigazítást, amikor valaki valamit valamikor nem csinálhatott/mondhatott volna, és ezek a második újranyomásokban már javítva lettek. Az olvasók rengeteget javítottak ezen a könyvön. Arról nem is szólva, hogy nélkülük a harmadik-negyedik rész nem jelenhetett volna meg. Így azt hiszem, nyugodtan kimondhatom, hogy ez a könyv az olvasóké is. Köszönöm nekik.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése