2012. november 7.

„…nem a szexről van szó, hanem a szabadságról”


Interjú Mester Dórával anyaságról, apaságról, szexuális vágyakról, monogámiáról és önismeretről


Sokat foglalkoztunk ezen a blogon a lélekkel, egy ideje szót kér már a test is. Talán helyesebb persze úgy mondani, hogy eddig a lélek felől közelítettünk, most a test felől indulunk. Úgy érzem, szexszel kapcsolatban kevés a hiteles hang mostanában, Dóráé viszont ilyen.



Mester Dóra szexoktató, a Tilos Rádióban XXX címmel műsort vezet, Nő, anya, szerető – anyaság és szex című könyve novemberben jelenik meg



wer: Hogy látod, milyen manapság a szexről való beszéd?

Mester Dóra: Be kell vallanom, én sokszor már unom a szexről való beszédet. Úgy gondolom, csak egyféleképpen érdemes ezzel foglalkozni: személyesen. Ha benne vagyok én magam, az érzéseimmel, a történeteimmel, és ha figyelek rád, akinek mondom. Ha nem próbálok meg egy kockázatmentes, felszínes diskurzust létrehozni vagy előírni és szabályokat felállítani. A személyesség viszont nagyon sok érzelmi energiát visz el, és csak addig érdekes, amíg újabb dimenziókat tudok találni magamban, amit aztán megosztani is képes vagyok.
Valerie Tasso A szex antikézikönyve című műve jut eszembe. Tasso Spanyolországban egy ideig prostituáltként dolgozott, a könyve erotikus olvasmány is, és a szakmai elképzelései nagyon közel állnak hozzám. Azért nyitok én is új frontokat, használok néha talán szokatlannak tűnő nyelvet, mert ahhoz vagyunk szokva, hogy bár látszólag a szexről beszélünk, valójában nem, sokkal inkább a szex moralista reprezentációjáról, arról, hogy hogyan kellene beszélni róla és mit kellene csinálni. Az egésznek semmi köze a szexhez, az erotikához, a személyes élményekhez. Arról nehéz és zavarba ejtő lenne megnyilatkozni. Éppen ezért a szexről való beszédnek például a médiában közel sincs meg az a komplexitása, amitől igazán érdekessé válhatna. Pedig erotikus tartalma is csak a személyességen keresztül lehet bárminek.
Csakhogy személyesnek lenni manapság kockázatos. Másképp viszont megmaradok egy maszkkal az arcomon, és nincs más dolgom, mint alkalmazkodni az adott kontextushoz. Én abban látom a problémát, ha a belső szféráinkban is magunkon tartjuk ezt a maszkot. Az teljesen természetes, hogy riporterként, újságíróként másként nyilatkozunk, mást mondunk, mint magánemberként, nem is kell feltétlenül mindenhol nyitott pumával, nyitott lélekkel beszélgetni. De ha ugyanezt a zártságot, ugyanezt a maszkot őrizzük az anyánkkal, a partnerünkkel, a gyerekünkkel való viszonyunkban, az már sok nehézséget hozhat magával. Így senki előtt nem tudunk majd megnyílni, magunk előtt pedig legkevésbé.
Ezért gondolom, hogy valójában nem a szexről van szó, hanem a szabadságról.


A szabadság megélésében látom én az igazi nehézséget! Akár az őszinteséghez, akár a személyességhez, akár ahhoz, hogy saját magunkat megéljük úgy, ahogy vagyunk, az kellene, hogy szabadok legyünk. De tele vagyunk megfelelési kényszerrel és félelemmel attól, hogy megítél a családunk, a barátaink, hogy mit szólnak majd a kollégáink. Ezért nem is tesszük fel a kérdéseket még saját magunknak sem, másoknak pedig még kevésbé. Automatikusan csinálunk dolgokat: nem lépünk ki egy munkahelyről, egy kapcsolatból, nem vállalunk fel döntéseket, nem vállaljuk annak kockázatát, hogy megítélnek azért, mert kimondtam valamit magamról. Mert a szabadság ilyen formán történő megélése olyan helyzetet teremthet, ami lehet, hogy nem tetszik majd a másiknak, és nagy az esélye, hogy fel kell vállalnom egy komoly konfliktust miatta. Ez nem csak a szexről szól, ez annál komplexebb dolog, amiben a szex is benne van, csak szexuális vággyal, cselekvéssel kapcsolatos történéseket a legkönnyebb megítélni. Ez, azt hiszem, egy belső szabadságnak az elérése. Amikor érzed, hogy fontos az, hogy te megélhesd és kimondhasd azt, aki vagy, és érzed, hogy a környezeted elkezd változni ettől; hiszem azt, hogy önmagunk felvállalása csak minőségi javulást hozhat az életünkben.

wer: Ti a pároddal nagyon sok személyes dolgot megosztotok magatokról a rádióműsorotokban, és te korábban a Nők Lapja Cafés írásaidban is rengeteg saját történetet leírtál. Ez egy folyamatos határkeresésnek tűnik kifelé és talán befelé is…

M. D.: Igen, azt hiszem, valami ilyesmiről van szó. Az a helyzet jut eszembe, amikor először mentem kamaszokhoz, gimnáziumi órára szexről beszélgetni. Fogalmam sem volt, hogyan kezdjem, és a párommal közösen találtam ki azt, hogy a bevezető órán kétszer fogok bemutatkozni. Először elmondom, hogy Mester Dóra vagyok, szexedukátor, kint éltem San Franciscoban egy évet, rájöttem, hogy a szexről lehet másképp is beszélni, mint ahogy itthon teszik, sok minden megtudható róla, amiket például Magyarországon nem tanulunk, nem hallunk; megismertem, hogy milyen jó toleránsnak lenni, mennyire sokféle a szexualitás, majd hazajöttem, és kipróbáltam, mit tudok ezzel dolgozni. Snitt. Újabb bemutatkozás következik: Mester Dóra vagyok, szerelemben élek, gyereket nevelek, elvált családban nőttem fel. Az édesapám nevelt minket, akiről nem tudtuk, hogy meleg; erőszakos halállal halt meg, a halálának pedig köze volt az identitásához. A hallgatás súlyos következményekkel járt a család és a saját életére nézve is. Ezzel a kezdéssel a szexnek két dimenzióját is megnyitom: egyrészt azt, hogy ez egy nagyon jó dolog, fontos, az életünk része, örömöt ad, másrészt pedig azt, hogy konkrétan élet-halál kérdése is lehet. És nem általában beszéltem egy rasszista társadalomról, elméletekről és negatív hatásokról, hanem valami nagyon személyes dologról tettem tanúságot a saját életemből. Egy kamasz osztályban erre néma csend lesz. Ha megtisztelek a bizalmammal másokat, annak hatása van.
Azt hiszem, azért félnek az emberek megnyílni, mert úgy érzik, sebezhetővé válnak. Én mégis biztos vagyok abban, hogy az őszinteségem kell ahhoz, hogy bárkit is kérdezhessek. Nem is értem, hogy hogyan lehetne másképp dolgozni: hogyan maradhatnék én zárt valaki előtt, aki eljön hozzám és beszél az intim életéről? Személyesség nélkül nem tudok hiteles lenni, a szakmaiság nem elég érv.

wer: A szerelem és szexuális vágyak azért kockázatos terület. Házasságban talán ugyanúgy, mint anélkül. Nehéz belőle sérülés, fájdalom nélkül kijönni…

M. D.: Az élet szerintem nem feltétlenül egy fájdalommentes történet. Lehet persze kellemesen leélni, de azért tegyük fel a kérdést, hogy akarjuk-e. Ha az a célja mondjuk egy kapcsolatnak, hogy kellemesen leéljünk harminc évet, jó eséllyel van rá mód. Teljes mértékben elfogadható az is, ha nem akarunk túl mélyre menni. A feleknek látniuk kell, hogy vannak-e tereik, ahol együtt tudnak fejlődni, vagy nincs értelme, mert csak rongálják a másikat, és egyébként jól együttműködnek mint szülők, nincs bűntudat abból, ha az egyik néha félrelép, és nem mondja el. A párkapcsolatban ehhez képest van egy nehezebb, talán több fájdalommal járó út, amikor megosztjuk egymással a legmélyebb érzéseinket is, és megengedjük a másiknak, hogy az legyen, akinek ő valójában érzi magát. Ez olyan, mint a hegymászás: együtt mentek fölfele, és nem tudhatod, hogy milyen helyzetek adódnak majd, ahol esetleg segíteni kell a másikat, ahogy azt sem, mikor ütközöl a saját határaidba, amikor már lehet, hogy nem tudsz lenyúlni érte, mert nem ér le addig a kezed... Én nem csak azért járom ezt az utóbbi utat, mert erre van igényem, hanem mert ezt a fajta partnerséget lehetőségem is van megvalósítani egy férfival. Mert a páromnak ugyanezek az igényei. Lehet, hogy mással nem is tudnám megtenni: ehhez tényleg pont ő kell. Pedig sok kihívás ér minket is az életünkben: ilyen volt a szülés, a nagymamám halála, ilyen a gyereknevelés. Mi azért választottuk azt, hogy megosztjuk egymással minden vágyunkat, hogy ne kelljen bezárnunk magunkat, ne kelljen elfojtások között vergődnünk. Számunkra ezt a kölcsönös szabadságot jelenti a szerelmi partnerség.


Sokakkal beszélgetek, nőkkel és férfiakkal, házasokkal és egyedülállókkal, akik tele vannak kísértéssel, és szenvednek: erősen foglalkoztatja őket a monogámia dilemmája. Teljesen érthető. Mindannyian féltjük a házasságunkat, a családunkat, félünk szerelembe esni, de ha belegondolsz, így mindig valamilyen szabadságkorlátozásba futunk bele: vagy a vágyainkat vagy az őszinteségünket korlátozzuk le.


wer: Évszázadok óta elvárás a monogámia…

M. D.: De az micsoda? Ez olyan, mintha ragaszkodnánk a bakelit telefonhoz, vagy kidobnánk a plazma tévét az ablakon. Olyan őskori társadalmi modellekhez ragaszkodunk, ami nincs! És szerintem soha nem is volt valójában, csak a férfiaknak nagyjából megengedték, a nőkre meg talán jobban rátolták a morális terhet.

wer: Nancy Friday „My Secret Garden” című könyvében összegyűjtötte a nők szexfantáziáit, ami talán azért robbant akkorát 1973-ban, mert kiderült, hogy a nők szexuális lények, csak ezt titkolják, hiszen a társadalom soha nem tekintette erénynek az ilyen irányú érdeklődést egy „jóravaló” nő esetében. Szerinted ez az előítélet manapság is jelen van?

M. D.: Igen, sokszor találkozom én is ezzel. Sok nő megy úgy ki az ajtómon, hogy akkor tényleg lehetek rossz, lehetek bármilyen? Eljönnek hozzám ezt megkérdezni. És igen, bármilyen lehetsz, amilyen te vagy és ezt ne női meg férfivolthoz kössük, hanem a kettőnk kapcsolatához, ahhoz, hogy abban te hogy nyilvánulsz meg, hogyan vagy jelen. Gyakran látom, hogy ha nők magukban szexuális vágyat tapasztalnak, az valahogy „nem tiszta ügy”, hogy felvállalhatják.


Ráadásul rengeteg olyan tételmondat hangzik el egy nő életében, amiben őt éppen az anyja ítéli meg: „Kislányom, te ne vegyél fel miniszoknyát, mert már három gyereked van!” és hasonlók.

wer: Pedig a női magazinok tele vannak azzal, hogyan legyél szexi...

M. D.: Igen, amíg a férfinak, vagy valami általános, nehezen megfogható elvárásnak ez így felel meg. A legritkább esetben van szó arról, hogy magadnak legyél szexi, a saját vágyaidat ismerd fel, és merd megélni azokat. Valamiért egy félrelépő családanya még ma sem esik soha ugyanolyan megítélés alá, mint egy félrelépő családapa. Ugyanígy, ha egy pár együtt lép félre, tegyük fel, elmennek egy swinger klubba, szintén közmegvetésre számíthatnak. Miközben a csoportszex témája, hogy vegyünk egy példát, sokakat izgat, a magazinok érintik is, csak éppen azt nem írják le soha, hogy milyen érzést válthat ki azokból, akik tényleg ki is próbálják. Hogy például aki egyszer elment, mit érzett: féltékeny volt, megijedt, rájött, hogy undorító, hogy papucsban és fürdőköpenyben mászkál mindenki, hogy nem is izgatja az egész, esetleg nem tetszik az idegenek teste, vagy zavarják a szagok… bármi ilyesmi. Én sokszor ilyen lényegtelennek tűnő részleteket tartok fontosnak, ezekről írok vagy beszélek, és nem kimerevített képeket próbálok mutatni minden realitás nélkül. Igyekszem az életet néha talán nyers valóságában megragadni. Ebben néha bizony hányingerem van, émelygek, rossz a szaga valaminek, a testem működik vagy nem működik.... A Vagina monológok nem véletlenül lett híres, mert pont ezt feszegeti, ezeket a primer testi és a hozzájuk kapcsolódó lelki élményeket.

wer: Mennyire hatnak a reklámok és a pornófilmek a kamaszok testképére?

M. D.: Nagyon. Az iskolai órákon a fiataloknak szoktam - mindenféle erotikus tartalom nélkül – teljesen hétköznapi meztelen testeket vetíteni. Rosszul vannak tőle: hogy néz ez ki? szőrös, hájas, foltos - rengeteg bajuk van a természetes testtel. Annyira kritikusak, hogy legtöbbször csak egy nőt tudnak kiválasztani sok közül, akire ki merik mondani, hogy tetszik nekik. Érdekes, hogy végül mindig a mosolygós, kedves arcú lányra mutatnak rá. Amikor erről beszélgetünk, általában kiderül, hogy az arc, a személyiség meg a kisugárzás mennyire jelentős, és a test nem önmagában létezik. De idősebb generációknál ugyanígy látom az idealizált testek problémáját, ahogy nőknél is, szülés után. Sajnos mindig van valami apropó, amiért nem tetszünk eléggé magunknak. Pedig ha sokkal több természetes test lenne látható a médiában, könnyebb lenne az életünk.


Ráadásul, a kor, az idő múlása nagyon pozitív változásokat is hozhat, méghozzá az önismeretre való igényt, és önmagunk felvállalását. Nőknél ezt a bátorságot, a testkép megváltozása ellenére, meghozhatja az anyaság. Igaz persze az is, hogy másokat meg nagyon frusztrál ez az időszak, mert még nem tart ott, és csak még rosszabbul érzi magát a bőrében, hiszen a terhesség idején leromlott a párkapcsolata, és szülés után végképp mindentől elvágta magát. Pozitív viszont, hogy sok anya szülés után jut arra a felismerésre, hogy a szex végre lehet öncélú, nem kell a partnerkeresésre, a gyereknemzésre irányulnia, hanem csak a tiszta örömre. Arra is sokan rájövünk, hogy idősebb korban is lehet szexelni, és nem tökéletes testtel is lehet erotikus életet élni. Ezeket a hangokat lehetne erősíteni a médiában is, ami sajnos ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.
Érdekes, hogy Magyarországon a férfiakkal szembeni külső elvárások sokkal megengedőbbek, mint a nőkkel szembeniek. A férfiakat így nem is annyira a külső nyomasztja, hanem az, hogy úgy érzik, az ágyban kell ügyesnek lenniük, ismerniük kell a nő testét. Egyszer egy fiú mesélte, hogy egy nyolc évvel fiatalabb lánnyal esett szerelembe, és azt érezte hogy már csak azért is tudnia kellene, hogy működik a nő teste, mert ő az idősebb és a férfi. Én ezt nem értettem, hiszen lehet, hogy az a lány teljesen mást tud, másképp működik, mint a korábbi nők az életében, és meg tudja majd tanítani a saját testére a férfit. Ez kortól teljesen független.

wer: A pornó hogyan befolyásolja az emberek szexuális életét?

M. D.: Milyen pornó és milyen emberekét? Nézd, szerintem a pornóval önmagában semmi baj nincsen, attól függ, hogy ki mire használja. Pornó mindig is volt.


Ez lehet szexjáték, vágyfokozó, és befolyásolhatja a szexről kialakult képzeteimet akár jó, akár rossz irányba. Éppen olyan, mint bármilyen más vizuális kultúra fogyasztása. Ha túl sok Szex és New Yorkot nézek, hajlamos leszek azt hinni, hogy így működnek az emberi kapcsolatok; ha túl sok akciófilmet, lehet, hogy azt hiszem, ha megpofozok valakit, minden megoldódik. Vagy esetleg rengetegféle filmet nézek, és látom, hogy sokféle megoldás van, mondjuk a pornó esetében arra, hogy hogyan lehet valakivel lefeküdni, hogyan lehet hozzá odamenni, mit lehet a másik testével csinálni. Ezért mondom, hogy személyfüggő, hogy ki mire használja, és nem gondolom, hogy érdekesebb, mint más kulturális termék, hacsak nem a kamaszok esetében. Velük a szüleik gyakran nem beszélgetnek a szexről, és nincsenek saját tapasztalataik. Nekik mindenképpen érdemes elmondani a pornóval kapcsolatban, hogy nem minden punci csupaszra borotvált, nem mindenki liheg vadul és vág fura arcokat orgazmus közben, nem mindenkinek vannak a szeméremajkai egyformára szabva, és az életben nem azt fogja látni, mint a filmes beállításokban. Mert a test az életben máshogy néz ki; készüljön fel, hogy ne ábrándítsa ki a valós helyzet. Ezt persze lányoknak sem haszontalan jelezni a romantikus csókjelenetek vonatkozásában: hogy azért nem mindig van naplemente, viszont néha izzad a tenyered, vagy hogy nem is mindig esik jól a testi érintés, és előfordulhat, hogy a srácnak szájszaga van….
Fontos lenne, hogy a szexuális kultúrának legyen legitimációja, akárcsak más kulturális területeknek, és tudjuk, hogy ebben is lehet fejlődni, új dolgokat megismerni, mert csak akkor tudom eldönteni, hogy mi az, ami nekem tényleg tetszik, ami engem valójában felizgat. Én úgy érzem, a pornó démonizálva van, miközben az erőszakos filmek megengedettek. Pedig beszélhetnénk inkább arról, hogy mi is a szexuális kultúra, és a pornó például hogyan járul hozzá, hogy a fantáziavilágom szélesedjen, új ötleteket kapjak, és ez hogyan befolyásolja azt, hogy mit fogok azzal a konkrét nővel csinálni. Az is fontos, hogy a pornón kívül még mi hat a szexuális életemre. Szerintem lásson a gyerek egy idő után akár Káma-Szútrát, pornót, Pasolini-filmet, és ebből majd összeáll valami.

wer: Kik jönnek hozzád konzultációra, és van-e általános probléma?

M. D.: Az önértékelés például sokaknál komoly probléma. Ez természetesen nem csak a szexualitást érinti, viszont a szexualitásban okozhat elodázhatatlanul zavaró tüneteket. Merevedési problémák, orgazmushiány, rossz szex vagy vágyhiány sürgősen megválaszolásra váró kérdéseket vetnek föl. Szeretem-e eléggé magamat? Elfogadom magam? Mit gondolok arról, hogy milyen jó nőnek jó pasinak lenni? És akkor megint visszakanyarodunk a szabadság kérdéséhez. Meg merem élni, hogy ilyen vagyok? Meg merem engedni a másiknak, hogy ő meg olyan? Általában nem merjük, és vergődünk az elvárásokban. Hogy milyen feleségnek kellene lennem, mit kellene csinálnom és milyennek kellene lennie a szexuális életünknek?


Ebbe a párok sokszor annyira bezáródnak, hogy nem is hallják meg, hogy a másik mit mond, mi a vágya. Elképesztő hárító mechanizmusaink vannak. Egyébként sokszor fordul elő, hogy „szexes” problémával keresnek fel, és aztán nem is szexes kérdésekről beszélgetünk.

wer: Teljesen másra terelve a szót, az időskori szex egy ritka és talán tabunak számító téma…

M. D.: Igen, ez bizonyos szempontból éppen olyan, mint a gyerekkor. A szexualitást elkezdték ráhúzni mesterségesen megalkotott - társadalmi szempontból funkcionális - korokra, mintha például a gyerekkori szexualitás valami teljesen más lenne, mint a felnőttkori, ráadásul félelmetes, nem kívánatos. Persze, más, mivel a felnőtt szexualitásban hangsúlyos a reproduktív funkcionalitás. Csakhogy a gyerekeknek is van szexualitása, csak nem a reprodukcióra, hanem kizárólag a gyönyörre irányul. Az időskor abban hasonlít a gyerekkorra, hogy abban az öröm, a gyönyör hasonlóan „öncélú”. De ha megnézed a médiát, az időskor úgy van ábrázolva, mint a természetes testek: mintha nem létezne.
Egyszer egy párkereső fórumon csináltam két csoportot, idős nők és férfiak is voltak benne: párt, szexuális partnert kerestek, érzelmekre vágytak…; látnom kellett, hogy minden éppen ugyanúgy van ötven vagy hatvan év fölött is, mint azelőtt. Csak az, hogy nem beszélünk erről, elbizonytalanítja az embereket, mert nem tudják, hogy elfogadhatóak-e ők úgy, ahogy vannak. Nagyon megható számomra, hogy egy hatvan éves nő, aki párt keres, ugyanazt a kérdést teszi föl, mint egy tizenéves fiatal lány: hogy akkor az első randin már lefekhetek vele, ha ő azt akarja? Honnan tudhatom, hogy szerelmes a másik vagy hogy én az vagyok? Gyönyörű, hogy egy egész életen át tanuljuk ezeket a dolgokat!
Azért tartanám fontosnak nyíltan kezelni ezt is, mert akkor lehetőségünk nyílna beszélni azokról a praktikus dolgokról, amelyek viszont tényleg megváltoznak a korral. Hogyan alakul a testem az öregedéssel? Miért szárazabb a hüvelyem? Egy ismerősöm egyszer elment ezzel a problémával a nőgyógyászhoz, aki azt kérdezte, hogy hatvan évesen már mit akar szexelni? Basszus, ez mi? Mondja azt, hogy vannak E-vitaminos olajak, jó maszturbálni, vannak módszerek, amelyeket ki lehet próbálni, hogy a hüvely nedvességét fenntartsuk!
Mi a párommal még San Franciscoban voltunk egy olyan „hands-on”-workshopon, ahol a gyakorlatban tanultuk egymáson, hogyan kell megérinteni a másik testét, mi esik jól, mit csinálhatunk még. Volt ott egy idősebb pár, akik elmondták, hogy húsz éve házasságban élnek, és érzik, hogy megváltozott a testük, a szexualitásuk: a férfi erekciója más, a nő nedvessége is, különbözik a tempójuk a régitől, más izgatja fel őket, és most kíváncsiak arra, hogyan lehetne a szexuális szokásaikon változtatni, hogy az mindkettejüknek jó legyen…

wer: Te ilyet is tanítasz?

M. D.: Itthon még nem. A szexjáték workshopon van ilyesmi, de nem vetkőztetek le senkit. Szerintem ez még korai Magyarországon. Pedig sokakat érdekel. Például lányokat, hogy hogyan fogják meg egy fiú farkát, milyen erősen, vagy mondjuk, mit csináljanak, hogy jó legyen a fiúnak nyújtott orális szex. Ezekkel kapcsolatban – ahogy egy konyhai recept esetében is - mindig vannak ötletek, ami talán nem jut eszedbe, nem azért, mert nem vagy jó, hanem egyszerűen nem gondolsz rá. Ha valaki nem mondja el, hányféleképp lehet csinálni, akkor nem biztos, hogy rájössz. Ez tabu. Ráadásul azt mondják, hogy majd minden megy magától. Hát, pont, hogy nem. De már csak beszélni, beszélgetni is macerás lesz erről mindaddig , amíg az orális szex köznapi neve a „szopás” marad.

wer: Bár az anyaságról írsz könyvet, beszéljünk az apaságról is! Egy férfi mire számítson gyerekvállalásnál? Úgy látom, ez erős rémülettel tölti el őket…



M. D.: Szerintem itt a szabadság kérdéséhez kell megint csak visszatérnünk. Nemcsak a nők, hanem a férfiak nagy része is azt gondolja, hogy egyféleképpen lehet elképzelni egy házasságot és egy családot. Legtöbben attól félnek, hogy bezáródnak. Egy férfi számára ijesztő lehet a felelősség, mint ahogy az a gondolat is, hogy a gyerekvállalás a feleségemmel olyan kötöttséghez vezet, amiből már nem lehet kilépni. Sajnos a normák és elvárások legalább olyan erősek a férfiak, mint a nők esetében. Amit én mondanék, az az, hogy mindenki próbálja megtalálni, hogy miért is akar gyereket, miért akar valakivel együtt élni, és csak akkor kezdjen bele, amikor már tudja ezekre a választ. Ha azt érzi, hogy a szívében, a zsigereiben, legbelül a lelkéből is ezt szeretné.
Mi alakítjuk az életünket; hogy gyerekkel hogy fogunk élni, hogy mennyire korlátozzuk magunkat, csak rajtunk múlik! Logisztikailag bonyolult, fárasztóbb a gyerekes lét, de sokaknál azt látom, hogy jobban lekorlátozzák magukat arra hivatkozva, hogy „mi most már család vagyunk”, mint amennyire szükséges, vagy jó lenne nekik. Gyerekkel az önismeretre sokkal nagyobb az igény: szülőként rengeteg mindennel szembesülsz, és lehet, hogy az önmagunkkal való szembenézés egy részét érdemes megtenni előtte. A szexuális élettel kapcsolatban én minden alkalommal azt hangsúlyozom, hogy időnként ebben is vannak nyugalmi időszakok. Ezt is meg lehet tanulni, akárcsak azt, hogy lehet kreatívnak lenni: a szex nem csak az, hogy megdugom a feleségemet; sok mindent lehet csinálni, ami erotikus és izgató. Lehet, hogy épp a klasszikus „szex” szünetel, de az intimitásunk meg éppen elmélyül. A férfit is be lehet vonni a gyerek ápolásába is: nincs női meg férfi feladat, a férfival is meg lehet osztani a mély érzelmeket, az intimitást akár a kisbabával, mert így nem lesz az az érzése, hogy kimarad. A férfiaknak nehéz lehet, ha egyik oldalon csak elvárásokat, feladatokat látnak, közben pedig az örömből sokszor másképpen részesülnek; ha nem tudnak bevonódni a gyermekágy, vagy a kisgyermekes lét érzékeny testi és lelki folyamataiba, például mert nincsenek otthon, mert dolgoznak. Számos kultúrában létezik a couvade rítusa, amelynek során szimbolikusan a férfiak is megélik a gyermekágyat. Szerintem ez nagyon szép, hiszen ez egy nehéz időszak, együtt kell csinálni. A szexszel kapcsolatban pedig igaz, hogy sok nőnek ilyenkor nincs kedve hozzá, de ez sem szabály. Nem kell félni, mert sokfélék vagyunk; csak figyelni kell magunkra és egymásra!


képek forrása: http://fluffylychees.tumblr.com

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése