2012. szeptember 24.

„A halál nagyon érdekes dolog”

Interjú Kovács Dénessel beteg gyerekekről, gyógyulásról, halálról, szerzetesi- és házaséletről




Fotóriport: Vachter János


Egy ismerőstől kaptam meg Dénes elérhetőségét, és bevallom, először semmi kedvem nem volt vele interjút készíteni: beteg és haldokló gyerekekről legkevésbé sem akartam hallani. De egyszer csak úgy éreztem, nem mehetek el egy ilyen érdekes ember mellett csak azért, mert félek a témájától. A beszélgetés, számomra, felszabadító volt.


Kovács Dénes a Szegedi Gyermekklinika onkológiai osztályán daganatos gyerekek lelki kísérésével foglalkozik; a SZOTE-n betegekkel való kommunikációt és tanatológiát tanít. Tizenhárom éven át jezsuita szerzetes volt, ma két gyermek édesapja.




wer: Mivel foglalkozol pontosan? Miből áll a munkád itt, a kórházban?

Kovács Dénes: Azokat a daganatos gyerekeket és szüleiket próbálom pszichésen és lelkileg erősíteni, akik a diagnózisból adódóan körülbelül fél évet itt töltenek a klinikán. Az érzelmek első hulláma ilyenkor a félelem és a sokk. Ezután jön a bizonytalanság főként azzal kapcsolatban, hogy meggyógyul-e a gyerek; ezt követi a megküzdésnek valamilyen formája, amelynek lényeges eleme, hogy fel tudunk-e építeni a gyerek számára egy olyan jövőképet, amelyik őt valamilyen módon ösztönzi. A munkaköröm abból is áll, hogy az itt levő gyerekekkel minden nap eltöltök egy bizonyos időt, aminek része lehet a beszélgetés, a játék, illetve az érdeklődés, hogy hol tart a család a betegség feldolgozásában. Általában a legelején érdemes a szülővel tisztázni, hogy minden daganatos betegség magában hordozza a halál lehetőségét. A gyerekkel ezt nem mindig lehet közölni, vele a szülő engedélye nélkül erről nem beszélhetek. Egyébként manapság a gyógyulási arány egyre jobb, a tudományos folyóiratok szerint eléri a nyolcvan-nyolcvanöt százalékot. De ha akár csak egy százalék is lenne a meghalás lehetősége, az is annyira hatása alatt tud tartani egy szülőt, hogy emiatt igen erős félelem-hullámokon megy keresztül, és gyakorlatilag megszűnik a jövőképe, nem talál semmit, ami előre mutatna. Egy másik helyzet, ha egy gyerekről már bebizonyosodik, hogy menthetetlen. Ilyenkor a gyógyulásról arra kerül a hangsúly, hogy hogyan tudják a hátralévő időt olyan minőségi idővé tenni, ami mindenkinek élmény. Ez bizonyos esetekben gyógyító erővé válhat. Erre nincs statisztika, de vannak visszajelzések arról, hogy milyen szép időket töltöttek el szülők gyermekeikkel a meghalásuk előtt. A gyógyíthatatlan gyermekekkel való foglalkozás már a tanatológia tudománya, ami magyarul a halállal, haldoklással való foglalkozást jelenti.

wer: Úgy tudom, te régebben kizárólag végstádiumban levő betegekkel foglalkoztál…

K. D.: Igen. Tanatológiával először felnőttek kapcsán találkoztam. Daganatos betegek lelki kísérésével foglalkoztam Münchenben, amikor az Irgalmas Rendiek kórházában dolgoztam egy palliatív osztályon, ahova a már gyógyíthatatlannak nyilvánított betegek kerülnek. Itt naponta két-három haláleset is volt, nagyon intenzíven megtapasztaltuk a halál tényét. Három hónap alatt körülbelül 150 meghalásnál voltam jelen. Másképp közeledik az ember az élethez ezek alapján. Ezeknél a betegeknél nagyon kell figyelni, hogy mi az, amit még érdemes szóba hozni a halál előtt, mert ha valaki meghalt, már nem lehet kérdéseket föltenni. Amit fontos ilyenkor feldolgozni, az a bűntudat; ez gyakran előfordul daganatos betegeknél. Egyik oldalról azért, mert azt gondolja, hogy ő nem volt rosszabb, mint más, miért kapta mégis ezt a betegséget, miféle büntetés ez, másrészt, ez visszafordítva, hogy biztos, valamit rosszul csinált, és annak valamilyen megtorlása ez az állapot, de akkor mit, mi mindent csinálhatott rosszul. Azért érdemes ezt kiegyenlíteni, mert konkrét összefüggést lelkileg egy személy érezhet, de objektív szükségszerűségről nem feltétlenül beszélhetünk. Vagyis nem szükségszerű, hogy a daganatos betegség egy elrontott élet következménye legyen. De a gyógyulás, vagy akár a meghalás szempontjából fontos lehet, hogy az adott körülmények között mit tudok tenni, kivel érdemes még megbeszélni, ha elvarratlan szálak vannak, kivel szeretnék találkozni még, ha harag vagy más miatt még nem tettem meg. A halál nagyon érdekes dolog, mert ̶ ugyan nem mentünk át rajta, és konkrétan nem tudjuk, mi az, ami az emberben lejátszódik, de ̶ betegeken és a személyesen végzett lelkigyakorlatokon keresztül azt azért mégis ki lehet mondani, hogy a betegség és a halál nem más, mint valamiféle belső elfogadása az élet törvényének. Ha valami ebben akadályoz, a szenvedés csak egyre nagyobb lesz, de ha már megtörtént, a szenvedés helyett egyfajta várakozás jellemző. Ezt lehet segíteni olyan kérdésekkel, amelyek az elfogadást megkönnyítik. A tanatológiát, a haldokló beteggel való foglalkozást, a kommunikációt, a rossz hír közlését az orvosi egyetemeken már tanítják. Én ezt a tudományt, saját tudásom szerint felépítve ̶ amiben van szociológia, filozófia, vallás, pszichológia, orvostudomány ̶ a német orvostanhallgatóknak oktatom itt, a SZOTE-n, a beteggel való kommunikációt pedig németeknek és magyaroknak is. Főleg gyakorlatokon keresztül dolgozunk: például elgondoljuk vagy eljátsszuk, hogy milyen érzés egy agresszív beteggel találkozni, vagy milyen érzés megmondani a rossz hírt, vagy mekkora kihívás a saját halálommal szembesülni. Néha elképzeljük, hogy mi lenne, ha ma este meg kellene halnom, mit tennék. Végül összerakódik, hogy egy haldokló beteggel való beszélgetés közben az én személyem is érintődik, és mind a kettőt szem előtt kell tartani.




wer: Hogy talált meg a halál témája? Hogy történt, hogy ilyen közel kerültél hozzá?

K. D.: Sok lelkigyakorlatot végeztem, és ebből fakadóan a meditáció, vagy más szóval, a kontemplatív ima mindig nagyon fontos volt számomra. A meditációban konkrétan lehet megtapasztalni, hogy a test és a lélek milyen szoros kapcsolatban van: ahogy a lélek erősödik, a test is jobban érzi magát. Így a pszichoszomatika is mindig nagyon érdekelt és az, hogy mi a meditáció testi hatása. Ez szerzetesként és lelki vezetőként is mindig foglalkoztatott. Mert ha a lelket próbálom erősíteni, az nem csak azt jelenti, hogy azt mondom, „ne búsulj, mert az Isten megsegít”, mert ez ugyan szép szó, de gyenge vigasz, hiszen jó, megsegít, de mégis: hol fogom ezt érezni? Sajnos, ez a teológián belül olyan bonyolult téma, hogy nem találtam mentort hozzá. A jezsuitáknál van egy kiemelt időszak, a tercia, amely egy döntés előtti időszak: ekkorra az elöljárók úgy ítélik meg, hogy az illető leteheti a negyedik, utolsó fogadalmat, ami minden szerzetes nagy vágya, mert attól fogva teljes tagjává válik a jezsuita rendnek. Ez egy nyolc hónapos lelki képzés, amelynek része, hogy olyan helyet választanak az elöljárók a jelölttel együtt, ami lelkileg is kihívás. Én ekkor kerültem a palliatív osztályra Münchenbe. És ekkor jöttem rá, hogy a papi tevékenységnek az a része, amikor a papot a haldoklóhoz meghívják, mennyire fontos. Az osztályon viszont lehetőségem volt olyanokkal is találkozni, akik nem vallásosak, és lemérni, hogy milyen jelentősége van annak a halál előtt, ha Isten említése nélkül beszélünk lelki dolgokról. Arra jutottam, és ebben a szakirodalom meg is erősített, hogy nagyon fontos a többszöri találkozás. Amit minden ember elfogad egy lelkésztől, vagy bárkitől, a halála előtt, az egyrészt a rá fordított idő: én kitűztem magamnak, hogy mindenkivel eltöltök napi fél órát. Másrészt, nagyon fontos a rendszeresség: meg tudtam ígérni, hogy pénteken háromkor itt vagyok; ezzel olyan hatást váltottam ki, mint a kis herceg a rókában, hogy a beteg már kettőkor várt engem. Ez egyébként a gyerekekkel is működik: a rendszerességen keresztül lehet lemérni, hogy ő mennyire tartja fontosnak a közös találkozásunkat. Ha én azt mondom például itt, az osztályon, hogy holnap délelőtt jövök, az a gyereknek gyakran nem is elég, mert már nyolc és kilenc között kérdezgeti az anyukáját, hogy mikor jön a Dénes bácsi.




Na, és a harmadik szempont a ráfordított időn és a rendszerességen kívül a jelenlét. Tudásban fel lehet készülni arra, hogy mit csinálsz egy ilyen helyzetben, de konkrétan mégsem lehet, mert egy találkozás sikerét mindig az adja, hogy mennyire tudtál jelen lenni, és azzal az emberrel összhangban lenni, akivel beszélgetsz. Például a felnőtt betegeknél sokszor tapasztaltam, hogy amikor megérkeztem, köszöntött a beteg, és elnézést kért, hogy milyen álmos. Én akkor megígértem, hogy mellette leszek, amíg alszik, és fogtam a kezét. Ez neki többet jelentett, mintha beszélgettünk volna. Ugyanezt a gyerekeknél is tapasztalom. Általában ezek az alvások rövid beszundítások, de utána azzal ébred, hogy valaki őt őrizte, és nem kellett félni, hogy ott hagyják álmában. Ez a három szempont túllép a tanatológián, így ugyanezt alkalmazom a gyerekeknél is. Amikor egy gyerekkel vagyok, nem azon jár az eszem, hogy mi mást tehetnék, hanem figyelek, hogy neki mire van szüksége. Szép visszajelzés volt számomra, amikor az egyik beteg gyerekünk, Szebi, azt mondta: ha itt ülsz mellettem, érzem, hogy jobban gyógyulok.

wer: Hogy lehet egy gyerekkel ezt a betegséget elfogadtatni?

K. D.: Egy kisgyerekkel nehéz konkrétumokról beszélni. Esetleg arra lehet hangsúlyt fektetni, hogy érdemes egy játékot befejezni, ha már elkezdtük. Például kirakósozunk, és a közepén abbahagyná, de én próbálom ösztönözni, hogy fejezze be, hogy legyen a végén egy szép képünk. Ezen keresztül szeretném rávezetni, hogy az élet is egy kicsit ilyen: sok mindent nem értünk, de ha foglalkozunk vele, akkor végül rájövünk összefüggésekre. Ha nem akarnak inni, ami pedig nagyon fontos, próbálom elmagyarázni képekben, hogy ez miért jó, hogy milyen változások lesznek tőle a testükben. Egy kamaszgyereknél pedig inkább azt igyekszem hangsúlyozni, hogy az érdeklődési körében találjuk meg azt a motivációt, ami a betegség ellenére is hagy benne nyitottságot. Egyre inkább arra irányítom a figyelmét, hogy az adott körülmények között mik a lehetőségek, és azokat esetleg hogyan lehetne megvalósítani. A szülőket pedig elsősorban abban erősítem, hogy a kezelés alatt bízzanak az orvosban, ha pedig kételyeik vannak, beszéljék meg vele. A bizonytalanság ugyanis sok negatív gondolatot eredményez, amit viszont egy beszélgetés feloldana.




wer: Miben különbözik az, ahogy egy gyerek átéli a haldoklást attól, ahogy egy felnőtt végigmegy rajta?

K. D.: A kisgyereknél nem lehet tudni pontosan. A szülőktől való visszajelzésekből lehet arra következtetni, hogy ők pontosan érezték és értették, hogy mi történik velük. Még a hat-hét évesek is mondtak olyasmit, amiből érteni lehetett, hogy ők tudták, hogy meg fognak halni. Egy kamasz sokkal zártabb. Ráadásul a szülő hozzáállását is tiszteletben kell tartani. Az ő engedélye nélkül nem lehet szóba hozni a gyerekkel a meghalás folyamatát. A szülővel meg lehet beszélni, hogy érdemes lenne megmondani, de ha ő ennek ellenére nem engedi, akkor azt tiszteletben kell tartani. A szakirodalom szerint jobb a gyerekkel tudatni, hogy ne tervezzen hosszú távra, hanem inkább a rövid távú dolgokat élje át. Ilyenkor sokszor a szülőkre koncentrálunk kicsit jobban, hogy ő tudja, mire érdemes felkészülni, hogyan érdemes ehhez az időszakhoz viszonyulni, így részben rábízzuk, hogy mit mond meg, részben, amikor már tudjuk, hogy elhangzott valami, akkor arra építünk.

wer: Hogyan lehet egy szülőt ebben a folyamatban segíteni?

K. D.: A kulcshelyzet az, amikor orvosilag kiderül, hogy gyógyíthatatlan a gyerek. Ilyenkor a szülőben elindul egy folyamat. Ez először általában a csodavárás: sokan próbálkoznak a természetgyógyászat minden formájával, és ezt a lehetőséget meg is kell adni nekik, csak arra kell figyelmeztetni őket, hogy a reményük és a kiadott pénzük összhangban legyen. Ilyenkor ugyanis nagyon meg tudják őket fosztani a pénzüktől. A mi szempontunk az, hogy egy elfogadási folyamat történjen meg. Amennyiben ez sikerül, abban próbálunk segíteni, hogy a maradék időt próbálják élményként kezelni. Kirándulás, vagy bármi - amilyen lehetőség van. Ez azért is fontos, mert a gyász a veszteség érzéséből és a közös élményekből áll össze. Az idő múlásával a veszteség nem nő, és az élmények, ha visszatérnek, átveszik a szerepet, mert azt olvasom ki belőlük, hogy amit közösen átéltünk, az mindig élmény marad. Aztán a szomorúság időszakában megjelenik az az érzés, hogy milyen kár, hogy ezt vagy azt nem éltük át még egyszer, de ezt később megint felülírja egy következő időszak, ami arról szól, hogy milyen szép volt az, amit viszont átéltünk.

wer: A daganatos betegségből történő felgyógyulás milyen hatással van egy gyerek későbbi életére?

K. D.: Én azt szoktam mondani, főleg a kamasz gyerekeknek, hogy próbáljanak úgy állni ehhez a helyzethez, mint egy túlélő táborhoz. Valamiért ezt a próbát végig kell csinálniuk, talán sosem tudjuk meg, hogy miért. Ebben lesznek nagyon nehéz időszakok, amikor hányással küzdenek, a testképük megváltozik, mert a szteroidtól meghíznak, aztán elhullik a hajuk, és szégyellik magukat a világ és a társaik előtt, tehát az egésznek van egy próbatétel jellege, kicsit, mint a mesékben, amikor valaki elmegy, és meg kell küzdenie a sárkánnyal, a hollóval vagy a szörnyekkel. Ez körülbelül hat hónapig tart, de ha vége, akkor lelkileg és egyáltalán sokkal erősebbek lesznek, mint a kortársaik. Itt persze abból indulunk ki, hogy meggyógyulnak. Minden gyereknél ebből indulunk ki azzal a tudattal, hogy az elején megmondjuk, hogy benne van a meghalás esélye. Amikor aztán ténylegesen meggyógyul, nő a haja, kitisztul a szteroidtól, ő ezt gyakran tényleg úgy fogja föl, hogy végig tudott valami nagyon nehezet csinálni, és ez egy élmény. Akik visszajárnak, azokat be is visszük a kórterembe, ha van kedvük hozzá, hogy lássák a még gyógyuló gyerekek, hogy itt van valaki, aki jól van, jól érzi magát, sportol, nagy a haja… Utólag általában úgy érzik, hogy tanultak valamit a történtekből. Az egész lelkileg legtöbbször úgy zajlik, hogy amikor vége a kezelésnek, egy kicsit úgy gondolják, hogy most minden rendben van. Két-három év múlva, ha jelentkeznek mellékhatások, ami előfordul ilyenkor, például fáradékonyság vagy hányinger, akkor felmerül bennük, hogy visszaeshetnek, és magasabb lesz a félelemhatáruk. Ha aztán átlépnek egy öt éves küszöböt, akkor nagyon jelentősen csökken a félelemhatáruk, és tényleg úgy érzik, hogy ők most egy nagy próbatételen jól helytálltak. Bennük így sokszor kevesebb a jövő iránti félelem, mint a szülőben. Ennek az öt évnek az első hat hónapja nehéz, főleg az első két hónap, amikor minden kijön testileg és lelkileg, és nagyon intenzív a kezelés. A következő 5-6 hónapban sokat vannak már otthon, de még mindig nem az igazi, mert erőtlenek, nincs hajuk, de aztán egy év múlva már visszakerülnek az iskolába, és minden sokkal könnyebben megy. Az öt év pedig mintha feloldaná őket attól a félelemtől, ami a rákbetegséggel kapcsolatos.




wer: Te hogy merítesz erőt ehhez a munkához?

K. D.: Tartom magam ahhoz a szellemiséghez, amit a jezsuitáknál is szem előtt tartottam. Ez azt jelenti, hogy ahhoz, hogy az ember egy lelki munkát jól végezzen, szükséges naponta legalább egy órát a témájához kapcsolódó szakirodalmat olvasni. Ezt igyekszem megvalósítani. A másik pedig, szintén jezsuita elv, hogy aki olyan munkát végez, hogy másnak a lelkivilágát erősíti, annak szükséges, hogy naponta legalább egy órát saját magával foglalkozzon, és nekem erre a meditáció nagyon jó lehetőség. Ugyanúgy, ahogy egy szülőben vagy gyermekben a bizonytalanság bizonyossággá válik, úgy letisztulnak bennem a meditáció alatt azok a dolgok, amikben bizonytalan vagyok, amikkel kapcsolatban azt kérdezem magamtól, hogy jól csináltam-e. Szinte mindig az derül ki a magam számára, hogy nekem csak az a feladatom, hogy mindent megtegyek azért a gyermekért, akivel itt összehozott a sors. Ilyenkor pedig nem a nehézségek vannak előtérben, hanem az, hogy egy olyan helyzetben vagyok, ahol embereknek a magam lehetősége szerint támasza lehetek.


wer: Hogy találod meg erre ezt a plusz két órát a napodban?

K. D.: A szakirodalomra úgy, hogy minden nap van a gyermekeknek alvási ideje, és én ilyenkor az orvosi szobában olvasok. Magamra pedig úgy, hogy reggel vagy este egy órát meditálok vagy a gyerekeim ébredése előtt, vagy a fektetés után. Minekutána a meditáció már napirendemmé vált, ha egy nap nem csinálom, már másnap semmiképp sem akarom elhagyni. Kicsit, amit anekdota-szinten Mozartról mondanak, hogy „ha egy nap nem játszom, akkor csak én érzem, ha két nap nem játszom, akkor a közönség is érzi”. Így van ez a meditációval is: ha két nap nem meditálok, akkor már a munkámon is érzem. A lelki munkának az a szépsége, hogy magadat viszed a vásárra. Ha lelkileg nem vagy jól, nem tudsz jó munkát végezni. Az idő, a rendszeresség és a jelenlét hármasából éppen a jelenlét nincs meg. Hiába vagyok ott valaki mellett, ha közben a saját gondjaim járnak a fejemben. A meditáció azért fontos, mert ott a saját bajaim is pöröghetnek, ott ki akar ürülni a lelkivilágom azért, hogy másnap egy teljesen üres edénnyel üljek az ágyak mellett.



A mindennapokban sokat jelent, hogy a feleségem is tudja, miről van szó, ő is végzi, és azon kívül sok embernek tudtam meditáción keresztül segíteni. Szoktam adni lelkigyakorlatot is, ami abból áll, hogy valaki tizenkét héten keresztül otthon napi negyven percet meditál, és hetente egyszer beszélgetünk. Ezek az emberek nagyon becsületesen végzik a meditációt. Márpedig, ha valakit erre megtanítottam, és becsülettel végzi, akkor nekem, aki őt megtanítottam, még nagyobb felelősség, hogy aminek hatásáról meg vagyok győződve, azt ne csak ajánljam, hanem magam is gyakoroljam.

wer: Említetted, hogy jezsuita voltál. Hogyan történt, hogy most mégsem vagy az?

K. D.: Tizenhárom évig voltam a jezsuita rend tagja. Szerettem azt az életformát éppen amiatt, mert a mai társadalomban olyan elkényeztetett helyzetben van egy szerzetes, hogy a képzés mellett naponta több órát tud imádkozni. Az imára fordított idő és a képzés pedig kihat minden lelki munkára. Ilyen lehetősége a világon senkinek nincs. Amikor bent van az ember, nem is biztos, hogy ezt felfogja, de én igyekeztem értékelni. Szívesen is végeztem a jezsuita munkát, és úgy is láttam, hogy eredményes vagyok a gyerekekkel, fiatalokkal és idősekkel. Jó szívvel és jó kedvvel voltam jezsuita. Viszont volt egy konfliktusom az egyik elöljárómmal és egy rendtársammal, ami után úgy éreztem, hogy tovább nem tudnék jó lélekkel abban a környezetben maradni. Amikor elbizonytalanodtam, megkaptam azt a lehetőséget, hogy két hónapra visszavonuljak és meditáljak. Ezalatt az csendesedett le bennem, hogy ha én valahol nem tudok őszinte nyitottsággal lenni a magam valóságában, akkor ott valószínűleg nem érdemes lennem. Tény, hogy én sajátos módon voltam szerzetes. Nem a törvények betűje alapján, hanem a lelkület alapján. Úgy fogtam fel, hogy ha a gyökereket mélyen ereszti az ember, akkor a szél a fa hegyét mozgathatja, nem számít, sőt, abban van hangulat, az adja az élettapasztalatot. Vagyis szigorúan kell tartani a lelki életet és ami azzal összefügg, de az öltözettel és a megjelenéssel kapcsolatos dolgokat például nem tartottam fontosnak… Ugyanígy a nőkkel való barátság alakulását. Meg voltam győződve, és ezt a meggyőződésemet ma is vallom, hogy amíg a lelkivezetőm iránt őszinte vagyok, lelkileg stabilnak érzem magam, és egy barátságot helyén kezelek, addig nem lehet probléma. Többek között ebből adódott a konfliktusunk. Úgy éreztem, hogy olyan életvitelben, amit az elöljáróm elvárna tőlem, nem tudnék jó kedvvel élni. Az alapkérdésem az volt, hogy ha nem tudok jó kedvvel és őszintén élni egy közösségben, érdemes-e tovább maradnom. Úgy döntöttem, hogy nekem fontos, hogy az életet jó kedvvel éljem, amennyire lehet. Azóta is sorsszerűnek tartom egyébként, hogy kikerültem a rendből annak ellenére, hogy saját döntésként sosem terveztem a kilépést. Ha ezek a körülmények nem adódnak, mivel én nagyon jól éreztem magam, még ma is a jezsuita rend tagja lennék. Az, hogy lelkigyakorlatot tarthat az ember, vagy több órát meditálhat, olyan ajándékok, amikért nem szerzetesként nagyon meg kell harcolni. Az is igaz, hogy ma már jobban látom, hogy milyen áldozatot hoz egy ember, aki akár elmegy vasárnap a templomba, vagy naponta egy órát imádkozik, miután nyolc órát dolgozott, van három gyereke és „fut a háza”, vagy a kevés fizetéséből támogatja a templomot. Ezt azelőtt nem láttam ennyire: egyértelműnek vettem, hogy naponta egy órát magadra szánni nem olyan nagy dolog, pedig igenis, nagy áldozatot igényel. Most, hogy daganatos gyerekekkel dolgozom, úgy fogom fel a munkámat, mint a renden belül a probációt. Ennek az is a lényege, hogy olyan helyzetben kell megpróbálni embereknek támasza lenni, ahol nekik maguknak nem könnyű. Most ezt tudom csinálni továbbra is. Ennek viszont feltétele a lelki élet ápolása, akár szerzetes, akár családos az ember.




wer: Pap még maradhattál volna azután, hogy kilépsz a jezsuita rendből…

K. D.: Igen, de nem akartam, mert éppen a jezsuitákon keresztül éreztem meg korábban, hogy érdemes papnak lenni. Egyházmegyés pap nem tudtam volna jó szívvel lenni, és féltem is ettől az élettől. A jezsuita közösségen belül más megélni a papi hivatást. Amikor kiléptem, utána egy ideig nem is akartam megházasodni, egyedül akartam élni. Van egy számomra nagyon kedves szent, Charles de Foucauld, aki pap lett, de nem végzett nyilvános papi tevékenységet, hanem Algériában a muzulmánok között próbálta megélni a papi hitét. Ez számomra nagyon imponált, elgondolkodtam az ötleten, de aztán három év meditáció és keresés után arra jutottam, hogy ez a magány olyan ragaszkodás lenne, ami nem biztos, hogy az én utam, nyitottabbnak kell lennem, és bevállalni a házasságot. A jezsuita lelkigyakorlatok bevezetőjében van egy alapigazság, amely szerint az Isten akaratának megértése érdekében annyira szabaddá kell tennünk magunkat, hogy a magunk részéről ne akarjuk jobban az egészséget, mint a betegséget, a gazdagságot, mint a szegénységet, a tiszteletet, mint a gyalázatot, a hosszú életet, mint a rövidet. Ez számomra az adott helyzetben azt jelentette, hogy ha már kikerültem a rendből, és ezt Isten akarataként fogadom el, ne akarjam inkább a szerzetesi életet, mint a családi életet.

wer: De szerelmes is lettél, nem?

K. D.: Hát, persze, szerelmes is lettem… De azért ezt racionálisan fogtam fel. Egyébként a feleségem is mindig ezt kérdezi… Nagyon szeretem őt, és szép családi életet is élünk. Fokozatosan és szépen mélyül a házastársi szeretetünk, ugyanakkor úgy érzem, hogy a családi életben erősen megmutatkoznak azok a dolgok, amelyek a szerzetesi életben is fontosak. Az élhető lelki közösségnek ugyanis egy sémája van. A mindennapokban nem látok akkora különbséget aközött, hogy házasságban vagy a szerzetességben éljük meg a közösségi életet. Érzelmileg és testileg más az együttlét, de a megvalósulásban, hogy ha lehet, együtt reggelizünk, megbeszéljük a dolgokat, a munkánkat elvégezzük, az élményeket hazavisszük, őszinték vagyunk, ugyanaz. Az összhang a mindennapokban dől el, és ez mind a családra, mind a szerzetességre igaz.

wer: Jól értem, hogy úgy érezted, abban az élethelyzetben, három évvel a kilépésed után, hogy a házasság a nagyobb kihívás számodra?

K. D.: Mondjuk inkább, hogy úgy éreztem, hogy ha az egyik út számomra bezárult, ne legyek csökönyös abban, hogy nyílt egy másik. Azt hiszem, hogy azt a döntést nem hoztam volna meg, hogy a család vágya miatt szakítok a szerzetességgel. Azért is kellett ez a három év, mert kikerültem a szerzetességből egy helyzet miatt, és bennem fel kellett oldódnia annak az alaphelyzetnek, hogy mindenemet az egyedüllétre helyezem. Úgy érzem, hogy nem bánom, örülök, hogy így adódott, mert sok mindent tapasztalok a házasságon keresztül, ami gazdagítja a gondolkodásvilágomat. Ezekből alapmotívumokat kívülről is lehet látni, de teljesen más meg is élni azt az önzetlenséget, hogy ahelyett, hogy azt csinálnám, amit én szeretnék, a gyermekemmel kell gagyognom. Ezt kívülről be lehet látni, de más, amikor a bőrödön tapasztalod meg. A meditáció ebben is sokat segít. Nemcsak az imára szentelt idő kíván jelenlétet, de a feleségre, a gyermekre figyelés is. Én gazdagabbnak érzem magam, hogy mind a két életformát megtapasztalhatom.

wer: Ahogy beszélsz róla, úgy látom, hogy a kilépés nem volt lelki válság számodra…

K. D.: Nem, a kilépés nem. Sorsszerűnek éreztem. A rendben úgy éreztem, hogy a legjobb énemet adom, és ha az előljáróm nem tud velem mit kezdeni, akkor az eredményt is el kell fogadnom. Az volt a lelki válság, amikor már bíznom kellett abban, hogy a szerzetesi életen túl is van élet. Mert ott azért nagyon nagy biztonságban tudhatod magad: az ételt eléd teszik, nem tudod, hogy miből van a rezsi, nem tudsz semmit, csak hogy ha megfelelsz egy követelményrendszernek, akkor ezt a biztonságot holtodig biztosítják. Amikor kikerültem, az alapgond az volt, hogy szeretnék továbbra is lelki tevékenységet folytatni, de a kenyeret meg kellett keresnem. Ezt nagyon erős félelmi tényezőként éltem át, és ez a bizonytalanság most is megvan valamilyen szinten. Ugyanakkor megtanultam, hogy bíznom kell abban, hogy ha egy munkát szeretettel végzek, akkor arra csak lesz kereslet. Aztán a többi energiámat fordíthatom más emberekre és a saját lelki békémre. Ebben az életben, „idekint”, úgy érzem, sokkal több a bizonytalansági tényező, emiatt talán nagyobb hitet is igényel, de megvan a maga formája. A daganatos gyermekek között úgy érzem, hogy a hivatás egy új megvalósítási formájára találtam.




wer: A házasság tapasztalata a lelkivezetésben jelent-e segítséget?

K. D.: Ez mindenképpen egy plusz. Megtapasztaltam, hogy ahogy egy szerzetesnek, úgy egy házasembernek sem lehetnek illúziói. A szerzetesség is mindennapokban zajló életforma örömökkel, vitákkal, nehézségekkel, akárcsak a családi élet. Bevallom, szerzetesként én is többet láttam egy kapcsolatba, mint, ami van. Mert ugye, szerzetesként mire gondol az ember? Aki családban él, annál minden rendben van, nagy a szerelem, testi együttlétek vannak, satöbbi. És aztán jön a kijózanodás, hogy nem ezek a fő pillérek. Én persze azt hiszem, hogy ezt tudtam, mert elég sok családos emberrel voltam személyes kapcsolatban ahhoz, hogy halljak a nehézségekről, de mégiscsak meg kellett konkrétan tapasztalnom… Papként egyébként sok családot látogattam, és úgy teszteltem, hogy jól vannak-e, hogy ha azt mondták, hogy „jaj, neked milyen jó, hogy pap vagy”, akkor sejthettem, hogy gond van, ha meg azt mondták, hogy „jaj, de rossz lehet neked egyedül”, akkor feltételeztem, hogy ott szép családi élet zajlik. Ennyi a belátása egy szerzetesnek a családi életbe, meg amit elmondanak őszintén. De saját bőrödön tapasztalni olyan áldozatokat, amik a családdal járnak, az nincs meg.

wer: Ahogy, gondolom, egy családos sem láthatja pontosan, mivel jár a szerzetesi élet.

K. D.: Egy családos beláthatja, de nem csinálhatja meg azt, amit egy szerzetes, mert akkor a társa úgy érezné, hogy nem szereti. Mert attól, hogy az illető dolgozna, imádkozna, elmondaná, hogy miként érzi magát, még hiányoznának az érzelmi kötelékek, amelyek nélkül a család nem létezhet. Egy családba kellenek olyan érzelmi szálak egymás felé, amik ha nincsenek meg, akkor nem működik. Szerzetességbe ezek így nem kellenek, az egy közösségről szól, ahol mindenki a saját szolgálatát egy nagyobb isteni szolgálatba akarja foglalni, és ez tartja össze a közösséget. Egy családban egymás szeretetét érzelmileg is kifejezésre kell juttatni, és tenni kell egymásért.

wer: Kapcsolatban vagy még a jezsuitákkal?

K. D.: Szőrmentén. Vannak kezdeményezések. Én inkább egy-két jezsuitával vagyok kapcsolatban, akikkel egyébként is jól megértettük egymást, és ez jól is esik, de a renddel – talán a kilépésem módja miatt is – nem vagyok kapcsolatban. Én azt gondolom, hogy egymást gazdagíthatnánk azután is, ami történt, ugyanakkor az a megérzésem, hogy ha valaki elmegy, akkor a maradók összezárnak.

wer: Amióta gyerekeid vannak, nem érint meg a munkád jobban, mint korábban?

K. D.: Mindig mikor hazamegyek, hálás vagyok, hogy egészségesek a gyermekeim. De éppen a jelenlét gyakorlása, a meditáció miatt arra próbálok figyelni, amire a szülőket is szeretném rávezetni, hogy az adott helyzetben álljanak helyt, és minden más, ami nem reális, az fikció, azt engedjék el. Ha én például hazamegyek, ülök a fiammal szemben, és azon gondolkozom, hogy daganatos beteg is lehetne, akkor rajtakapom magam, hogy egy fikción dolgozom, erre építek, és azokra az érzelmekre, amelyeket a munkám révén tapasztalok. Ilyenkor ezt a fikciót el kell engedni, és a hálának kell teret engedni, hisz a gyermekem egészséges. Ez egy folyamatos, tudatos figyelem.

wer: Mit ad ez a munka neked?

K. D.: Én úgy fogom föl, hogy ez a munka folytatása annak, amit papként végeztem. Ott is az volt a fő vágyam, hogy embereknek olyan lelki bázist adjak, ami a mindennapokban továbbviszi őket. Volt erre pozitív visszajelzésem is: valaki egyszer azt mondta, hogy azért szeret engem hallgatni vasárnap, mert olyankor annyi erőt kap, hogy kibírja következő vasárnapig. Ebben a kórházi munkában, ahol egyébként megvan a teológiai és pszichológiai végzettségem is, rá kellett jönnöm, hogy nem végzettség kérdése az egész. A betegek számára az a kérdés, hogy egy helyzetben, amit nem választunk, és nem tudunk levetni magunkról, honnan tudjuk az erőinket úgy összpontosítani, hogy ne csak kibírjuk, hanem még lehetőségeket is lássunk benne. Én átfedést látok itt a lelkivezetéssel, hiszen ott is fontos, hogy a vezetett eljusson ahhoz az erőforráshoz, ahonnan meríteni tud.




wer: Rengeteget foglalkozol a halállal. Te milyen viszonyban vagy vele?

K. D.: Igen, ez engem nagyon foglalkoztat, azóta főleg, hogy Münchenben napi két-három halálesetnél is jelen voltam. Van egyfajta törvényszerűség, amit a szakirodalom is leír, azzal kapcsolatban, hogy a halál előtt min megy keresztül az ember. Mégis, ez a törvényszerűség annyira személyes, hogy minden meghalás teljesen más. Mindenki másképp éli meg a halálfélelmet például. Volt egy ismerősöm, aki a halála előtt olyan nyugodt volt, hogy öröm volt nézni. Mondta is, hogy arra készül, hogy végre megtapasztalja, milyen az Isten, milyen vele lenni a mennybeli közösségben. Volt egy másik nagyon jó ismerősöm, egy jezsuita szerzetes, szent hírű, aki a halála előtt olyan mélységes küzdelmeken ment keresztül, hogy amikor azt találtam mondani, hogy csodálom, hogy még vannak félelmei, elküldött, hogy nem látom-e, mekkora küzdésben van. Neki még volt ott valami feladata. Ez nagyon személyes dolog. Mivel minden meghalás más, a saját magamét nem is tudom előre még vágy szintjén sem meghatározni. Viszont sokat segít ebben is a meditáció vagy a lelkigyakorlat. A keresztény felfogás például azt a kifejezést használja, hogy „meghalt valaki Krisztussal”. Ezt az irodalom „átmeneti rítusnak” nevezi, és azt is jelenti, hogy kis dolgokban is meg lehet tapasztalni, hogy milyen meghalni: ilyen például valamit elveszíteni, vagy valamihez hiába ragaszkodni. Én azt szeretném, hogy éljek értelmesen, és abban bízom, annak alapján is, amit a haldoklókon tapasztalok, hogy lesz annyi időm, hogy leltárt is tudjak készíteni. Na most, minél jobb a leltár, annál könnyebben hal meg valaki. Én úgy gondolom, hogy szeretem az életet, és remélem, a halált is fogom szeretni.

7 megjegyzés:

  1. Köszönjük, végre hallottunk Dénesről, már aggódtunk, de feleslegesen. Isten útjai kifürkészhetetlenek, és sokszor nehéz elfogadni, ha valakinek az élete megváltozik, pedig biztosak vagyunk benne, hogy így kellett történnie. Sokan csak Dénes miatt jártunk a vasárnapi misére, és bizony miután elment, megfogyatkozott a nép a templomban, pedig ez se jó hozzáállás...

    VálaszTörlés
  2. Köszönöm,hogy segítségünkre volt .Tette amit csak lehetett.

    VálaszTörlés
  3. 15 évvel ezelőtt, mikor iker kislanyaink idő előtt megszülettek, Dénes meg jezsuita szerzeteskent megkeresztelte apró kislanyainkat az inkubatorban. 2 hét múlva Reginat eltemettuk. Sosem fogom elfelejteni Dénes arcát a temetési ceremónia közben... erre nincsenek szavak.

    6 hónappal később Virag nevű kislanyunkat templomban, unnepelyes keretek között is megkeresztelte.

    Az eltelt időben végig mellettünk állt, támaszunk volt.

    Halankat nem lehet szavakkal kifejezni. Csodálatos ember, csodálatos hivatás, oly sok ember, szülő és gyermek nevében, köszönjük Dénes munkád ❤️

    VálaszTörlés
  4. Hívő emberként tanultam az interjúból,szenzációs
    Köszönöm!

    VálaszTörlés
  5. Csodálatos ember. 2008 juniusában találkoztam vele a gyerek onkologián. Ákos kisfiamnak agydaganata volt. Dénes nagyon sokat segített lelkileg. Azóta eltelt 10 év és Ákos jól van. Köszönet neki és Bartyik doktornéninek, és az osztály dolgozoinak.

    VálaszTörlés
  6. CSODÁLATOS HOGY ILYEN NAGYSZERŰ EMBEREK ÉLNEK KÖZÖTTÜNK!!! CSENDESEN TESZIK A DOLGUKAT,PÉLDÁT MUTATNAK EMBERSÉGBŐL IS. KÖSZÖNET A CIKK ÍRÓJÁNAK HOGY ÁLTALA MEGISMERHETTÜNK MÉG EGY CSODÁLATOS EMBERT!

    VálaszTörlés