2012. március 1.

„…az ország legnagyobb problémái nem a politikusokból fakadnak, hanem belőlünk”

Interjú Török Gáborral rendszerváltásról, múlttal való szembenézésről, politikai és politikatudósi karrierről

A belpolitika eseményeit elemző blogot majd’ mindenki ismeri. Török Gábor azt mondja, úgy érzi, talán túlságosan is hangsúlyozza a tudomány határaival, tudomány és morális állásfoglalás viszonyával kapcsolatos kétségeit. Én éppen a vívódások, a folyamatos pozíció-keresés miatt szeretem olvasni.


Török Gábor politológus, politikai elemző, a Corvinus Egyetem tanára


wer: Hogy emlékszik vissza a rendszerváltásra?

Török Gábor: Mint a legtanulságosabb időszakra. Katartikus élmény volt. Tisztának tűnt a politika, a frontvonalak világosak voltak. Meghatározó tapasztalat látni tiszta tekintetű, tiszta akaratú politikusokat, és szerintem az, aki felnőtt fejjel, tudatosan élte át ’89-et, ezt keresi egész további életében, és miután soha nem találja meg, állandó csalódást és kiábrándultságot érez. Láttuk a politikát úgy működni, ahogy nagyon ritkán látható, és onnan nézve, ami azóta történik, kisszerűnek, őszintétlennek, pénzéhesnek és természetellenesnek tűnik.
A másik meghatározó élményem egyébként a rendszerváltás előtti időszak, a politikai szocializáció kezdete, amikor az ember elkezd gondolkodni otthon, és ha nincs lehetősége arra, hogy szabadon tájékozódjon, azt fogja mondani, amit a tömegtájékoztatásból hall. Tisztán emlékszem azokra a vitákra, amiket középiskolásként folytattunk a barátaimmal, és arra, hogy az érvkészletünket az akkori médiából vettük. Innen tudom, hogy nagyon sikeres tud lenni a politikai manipuláció, ha nincs meg a szabad tájékozódás lehetősége. Bele szoktam gondolni abba, hogy „Úristen, ha nincs rendszerváltás, akkor lehet, hogy valami KISZ-vezető lennék!”. Hálás vagyok a sorsnak, hogy nem voltam olyan idős a változáskor, hogy már ne tudtam volna másképp gondolkodni, annyira viszont nem voltam fiatal, hogy utólag ne tudnám azonosítani a sikeres indoktrinációt magamon is. Akik a rendszerváltás után nőttek fel, már nem tudják, mi az, amikor diktatúra van. Én azt hiszem, azért vagyok kevésbé hajlamos arra, hogy demokratikus politikai viszonyok között állandóan farkast kiáltsak, mert láttam a farkast. Igaz, hogy nem éltem az ötvenes vagy a hatvanas években, de a langyos Kádár-rendszert megtapasztaltam, ami azért mégiscsak képes volt egy szombathelyi, apolitikus családban élő gyereknek megmondani, hogy mit gondoljon.
Számomra egyébként politikailag máig meghatározó, hogy akkor ki hol foglalt állást, mert jelentősége volt, hogy ki akar demokráciát és ki érdekelt a diktatúra fenntartásában. Ha választópolgárként, és nem elemzőként tekintek vissza, akkor én visszasírom ezt az időszakot, mert akkoriban a politika könnyen azonosíthatóvá vált. Ma már ezt nem lehet megtalálni. De akkor a politikai világ egy rövid időre fekete meg fehér volt.

wer: Ha politikai elemzőként néz vissza, akkor is így látja?

T. G.: Akkor már nem annyira, de én így emlékszem rá. Azóta sok mindent tudok, ami árnyalja a képet, de a lényegen nem változtat, mert egyértelmű volt a kérdés, és a kérdésre világos választ kellett adni. Mindegy, hogy ki milyen szándékból adta ezt a választ, és milyen háttéralkukba ment bele; a pozícióját kijelölte, hogy a Nemzeti Kerekasztal Tárgyaláson melyik oldalon ül. Ennek persze vége lett ’89 szeptemberében, de az a pár hónap valahogy megadta az érzést.

wer: Ez adta esetleg a lökést is a politikával való foglalkozáshoz?

T. G.: Engem alapvetően a 19. századi nemzetközi politika érdekelt. De valóban, hirtelen annyira izgalmasnak találtam a jelenkori politikát, hogy elkezdtem figyelni rá. Mégis, még a 90’-es évek elején is úgy gondoltam, hogy történész leszek, aki a 19. századi keleti kérdéssel fog foglalkozni.

wer: Mi fordította át?

T. G.: Történelem szak első év végén indult el a politológia-képzés első évfolyama az ELTE-n, és egy idő után már ez tűnt érdekesebbnek. Lehet, hogy egyszerűen csak ez volt a könnyebb út. A történelemtudomány területén nagyon sokan legelésztek már, a politológiában viszont nagyobb volt a vákuum, de egyébként nem tudom. Ilyen tudatosság nem volt bennem.

wer: Sokat beszélnek arról a politikában is, hogy csendes rendszerváltás volt, sőt, a forradalom hiányából politikai tőkét kovácsolnak. Mit gondol, voltak-e, és ha igen, mik a hátrányai annak, hogy nem folyt vér?

T. G.: Semmiképpen nem mondanám, hogy kár, hogy nem volt véres az átmenet. A politikatudomány politikai átmenetekkel foglalkozó irányzatában, a tranzitológiában egyébként közhelynek számít, hogy amilyen az átmenet, olyan lesz az azt követő politikai rendszer. Ha az átmenet forradalmi úton megy végbe, akkor nehezen elképzelhető, hogy tisztázatlan viszonyok maradnak, mert a nyertesek fogják meghatározni az új helyzetet. Ha - történelmietlen, amit mondok - ’56-ban sikeres a rendszerváltás, és nem ’90-ben, akkor nehéz elképzelni, hogy a forradalom után négy évvel az MSZMP utódpártja nyeri meg a választást. ’89-90 után ’94-ben ez megtörténhetett, mert nem utcai harc meg barikádok hozták meg a változást, hanem a régi és az új elit közötti tárgyalás, ahol mindenki rendszerváltónak gondolhatta magát, és emiatt az egész feldolgozatlan, ráadásul kibogozhatatlannak tűnik.
Azok, akiket én akkor a rendszerváltás ellenzőinek gondoltam, akikről úgy hittem, hogy a változás ellenük megy végbe - Pozsgay, Szűrös Mátyás, Horn Gyula stb. -, politikailag is egészen különböző helyekre kerültek, és maguk is rendszerváltónak tekintik magukat, mert ők is ott ültek a Kerekasztalnál. Ennek megvan az ára; ’89-90 árnyéka máig elnyúlik. Például ugyanazokat a problémákat próbálják a politikusok megoldani, amelyekkel akkor nem tudtak megküzdeni: politikai kurzusépítés, erőátrendeződés, igazságtétel… A kérdések megmaradtak, mert nem lettek tisztázva. Ennek ellenére kevés ember merné azt mondani, én biztos nem, hogy milyen jó lett volna, ha vér folyik. De látjuk a környező országokban is, hogy ahányféle átmenet, annyiféle politikai rendszer. A régi elit Magyarországon rendelkezett a legjobb pozíciókkal a rendszer sajátos, progresszív volta miatt, ha lehet egy diktatúráról ilyet mondani, és ez azt is jelentette, hogy a hatalomátmentés itt lehetett a legsikeresebb.

wer: Említette, hogy ’89-90 árnyéka máig elnyúlik, és az emléke feldolgozatlan. Szokták ezt mondani a huszadik század magyar történelmének legtöbb eseményével kapcsolatban, és nem csak politikai értelemben. Mik a magyar sajátosságai a történelmi múlttal való szembenézésnek vagy szembe-nem-nézésnek?

T. G.: Szerintem ez a „szembenézés” kicsit problematikus kifejezés. Olyan, mint a magánéletben, ha valaki egy rossz kapcsolatban vagy rossz munkakörnyezetben éli az életét, az ismerősei meg azt hajtogatják, hogy „miért nem hozod meg a döntést?”. Ilyenkor azt kell mondani, hogy az a döntés „meghozódik”. Vagyis meg kell élni, végig kell járni az utat, ki kell inni a méregpoharat ahhoz, hogy az ember eljusson addig a pontig, hogy egy döntést felismerjen. Mert lehet, hogy a döntés már megvan, de fel kell ismerni. Én a szembenézést is ilyennek képzelem el. Ráolvasással nem fog az ország szembenézni a problémáival, csak konfliktusokon keresztül tud ez kialakulni. Ebből a szempontból szerintem jó irányba mennek a dolgok. Minden nagy kataklizma segíti ezt. Az is lehet, hogy az országnak el kell jutni – túlozni fogok – a polgárháborús állapotok szélére, hogy felismerje azt, amit fel kell ismernie. Ez nem úgy megy, hogy az értelmiség kimondja, hogy fel kell dolgozni a második világháborút, a zsidó deportálást, a kommunista diktatúrát, és akkor az egyik pillanatról a másikra megtörténik, mert beleírjuk a történelem tankönyvekbe. Lehet, hogy el kell jutni azokig a mélypontokig, ahol majd tisztán látjuk, hogy hova vezetett az, amit eddig csináltunk.

wer: Vagyis még mindig nem jutottunk elég mélyre?

T. G.: Igen, én mindig ezt érzem. Még súlyosabb dráma kell ahhoz, hogy sok ember észhez térjen. De úgy biztosan nem fog menni, hogy a beszélő fejek a tévében erről értekeznek, miközben az ország nagy része a valóságshow-kat nézi. Most persze kérdezhetjük, hogy miért nem volt elég az a sok minden, ami történt, a második világháború, a kommunista diktatúra… Hát, nem volt elég. Németországban elég volt, nálunk nem. Ott rádöbbent az ország, hogy hova vezetett az az út, amin a második világháborúig járt; Németország azóta a szembenézés éltanulója. Lehet, hogy nekünk még ennél is sokkal több kell… De felülről, parancsszóra nem fog menni. Nem lehet megerőszakolni a társadalmat.
A magyar politika pedig, amelyik a ’90-es évektől iránymutató, példamutató, meghatározó akart lenni a közbeszéd témái és iránya szempontjából, a ’90-es évek második felétől rájött arra, hogy alkalmazkodni hatásosabb. Addig a politikusoknak értékeik voltak, mindegy, hogy milyenek, de valamilyenek, és azokhoz próbáltak támogatást szerezni.

Azóta nem vesztették el az értékeiket, de rájöttek arra, hogy sokkal szerencsésebb, ha megnézik, mik a választói igények, és ahhoz alkalmazkodnak. A magyar politika lezüllése, primitívvé válása és az, hogy olyan agyi redukciót hajt végre, hogy az ember ledöbben, a professzionalizálódás természetes következménye; csak azoknak, akik megélték a rendszerváltást, amikor a politikának volt egy, a társadalomtól persze elszakadó, értelmiségi jellege, ez komoly sokk. De azért lassan hozzászokunk. Ezért gondolom, hogy a változás onnan sem fog jönni.
Nekem régóta meggyőződésem, hogy az ország legnagyobb problémái nem a politikusokból fakadnak, hanem belőlünk. A megoldás is bennünk van, mert a politika csak alkalmazkodik ehhez a helyzethez. Mindenfajta ellenerő is csak a társadalomból jöhet. Nagyon igazuk volt azoknak, akik azt mondták a rendszerváltáskor, hogy „az intézményeket egy pillanat alatt át tudjuk alakítani, de a politikai gondolkodás, viselkedés átalakításához legalább egy generáció kell”. Nem volt elvárható, hogy egy demokratikus intézményrendszer bevezetésével hirtelen felvilágosult, bölcs, demokrata választók is lesznek.
Most egy összezavarodott világban élünk, ahol nem a kádárizmus mentalitása dominál, bár annak is megvannak a jelei, de még nem is az újvilágé… egy konfúz, zavart, értékrend nélkülinek látszó világban. A változást pedig ki kell várni. Ehhez kellett a 2010-es parlamenti választás, a kétharmad, a csalódottság, és még sokminden, ami még meg sem történt, de nagyon hasznos lesz, ha majd megtörténik. Mint a magánéletben, ahol egy kapcsolatban is megvannak a stációk ahhoz, hogy valamire jusson az ember. A társadalomnak is át kell élnie dolgokat, mert amit nem élt át, arról nincs tapasztalata. Én a türelmet javasolnám. A hétköznapokba ezek nagyon lassan szivárognak át.

wer: Churchill első miniszterelnöki beszédében azt mondta, „Nem ígérhetek mást, csak vért, erőfeszítést, verítéket és könnyeket”. Ön szerint ilyen mondatot elmondhat magyar politikus? És hajlandó lenne elmondani?

T. G.: Minden magyar miniszterelnök eljutott odáig, hogy valami hasonlót mondott. Antall József ’90-ben a taxisblokád körül, Horn Gyula ’95 szeptemberében valamikor a parlamentben, Orbán Viktor talán valóban nem mondott ilyet első kormányzásánál; Gyurcsány is eljutott azért idáig. Persze az azért egy teljesen más helyzet volt.

wer: Persze, de az őszinte beszéd lehetőségének kérdése fennáll.

T. G.: Én ebben megértőbb vagyok a politikusokkal szemben, de a társadalommal szemben kevésbé. A politikusok szakmájának logikája, hogy megpróbálnak minden helyzetet a számukra legkedvezőbb valóságmagyarázattal a közönség elé tárni. A probléma inkább az, hogy mi mindent beveszünk. A jó politikus addig megy el, amíg azt gondolja, hogy az számára nem okoz sérülést. Ha a választóközönség felvilágosultabb, bölcsebb és érzékeny a hazugságra, akkor az a politikus, akinek jók a szenzorai, tudja, hol a határ. De ha azt tapasztalja, amit a magyar politikus szokott, hogy mindent és mindennek az ellenkezőjét is lehet mondani és cselekedni, akkor eszerint fog működni. Egyetlen ellenerő az lehet, ha a társadalom és annak különböző szervezetei, az újságírók, a média, a szakszervezetek stb. felteszik a kérdéseket. Csakhogy a magyar választói magatartás egyik sajátossága az, hogy pártokhoz kapcsolódik, nem álláspontokhoz. A választók egy jelentős része nem úgy lesz egy párt szavazója, hogy határozott véleménye van bizonyos kérdésekről, és ehhez keresi meg a pártot, hanem valamilyen szituatív vagy az identitásából fakadó okok miatt csatlakozik egy párthoz, majd utána annak az álláspontját követi, akkor is, ha az jelentősen változik. Az, hogy választásról választásra homlokegyenest változik a kormányon és az ellenzéken levők véleménye hasonló ügyekben, és ez a választóknak egyáltalán nem okoz problémát, azt mutatja, hogy mindent meg lehet tenni. Nekem egy fontos pártvezető azt mondta egy háttérbeszélgetésen - mivel ők is érzékelik ezt a lehetőséget -, hogy egyszer szívesen megcsinálná, hogy a láthatónál is látványosabba fordulatot tesz valami elvi, fontos kérdésben, aztán elolvassa azokat a cikkeket, amelyekben egyik hétről a másikra ugyanaz az újságíró megmagyarázza, hogy miért kell melléállni. És meg fogja! Csak négy évre kell visszaolvasni az újságokat. Ha majd lesz egy bölcsebb társadalom, akkor lesz a politikusokban is változás, mert azt fogják mondani a döntéseik előtt, hogy „ezt nem lehet mondani, mert nem veszik be”. De mond ma politikus ilyet? Én vettem már részt háttérbeszélgetéseken és tanácsadói beszélgetéseken, de ezt még soha nem hallottam. A helyzet akkor fog megváltozni, amikor úgy gondolja a pártvezető, hogy „ha én ezt mondom, akkor a gazdasági elit elfordul tőlem, a saját újságom is meg fogja írni, hogy hazug vagyok, és a választók is ezt fogják gondolni”. A változás csak alulról jöhet, ahhoz meg időre van szükség. Térjünk vissza rá száz év múlva!

wer: Nyilván nem egyszerűen arról van szó, hogy a magyar választók butábbak, mint mondjuk a németek…

T. G.: Nem, csak a választóközönség gondolkodását mindig a politikai rendszerek alakítják, szocializálják. Más történelmi tapasztalatok más gondolkodásmódokhoz vezetnek. Az életben és a kollektív bölcsességben is meg kell tapasztalni bizonyos dolgokat. Ez a kollektív bölcsesség nem tudja például, hogy a szélsőséges kijelentések mennyire veszélyesek, amíg nem lát konkrét példákat. Nem látja mondjuk, hogy mennyire veszélyes lehet egy országot az államcsőd felé lökni, amíg nem lesz államcsőd. Ahogy a magánéletre is szokták mondani, a rombolás nem csak destruktív lehet, hanem építő is. Egy államcsőd is lehet hosszú távon pozitív társadalmi hatású, mert megtapasztalják az emberek, hogy nem lehet egy politikusnak mindent megengedni, hogy van ereje a valóságnak. Ugyanez a helyzet egy háborúba való belesodródással. A német tapasztalat ugyanez. „Hogy lehetett, hogy mi juttattuk ide, hiszen demokratikus választásokat nyert meg?”. Ez a tapasztalat nem látom, hogy nálunk meglenne. Lehet, hogy kellenének nagy tragédiák az országnak, hogy elgondolkodjon. Én nem egy polgárháborút szeretnék látni, csak azt gondolom, hogy annak is lenne pozitív hatása. Egyébként pedig abban is látok valami természetes dolgot, hogy az emberek hárítanak. Például amikor véget ért a jakobinus diktatúra, ami ugye az erkölcsök abszolutizálását meg önmagából való kifordítását hozta, a sírokon táncoltak a franciák, mert erre volt szükségük, hogy lerázzák magukról azt, amit addig átéltek. Lehet, hogy az embereknek arra van most szüksége, hogy ne foglalkozzanak a történelmükkel, és nézzék a valóságshow-t a tévében, és aztán majd rájöjjenek, hogy milyen idióták voltak, hogy nem foglalkoztak a fontos dolgokkal, és inkább bámulták a valóságshow-kat. De ezen végig kell menni szerintem.

wer: Nyilatkozta, hogy a politikatudomány akadémiai része egyre kevésbé érdekli…

T. G.: Az értelmét látom egyre kevésbé. Lehet persze, hogy nem kell keresni ilyen mélyen a dolgok értelmét... Néha úgy látom, hogy a politika megismerése során azok a kutatások, amelyekből nem jönnek ki igazán értelmezhető dolgok, nagyrészt módszertani fetisizmusról szólnak. És a politikatudománytól talán kevésbé azt kaptam, amit vártam. Ebben lehet, hogy a saját lustaságom is benne van, de szerintem a magyar politikatudomány keveset tett hozzá ahhoz, hogy többet tudjunk a magyar politikáról. Az én tudásom nagy része sem könyvekből származik sajnos, hanem személyes tapasztalatokból. Az a valósághoz sokkal közelebb visz. Lehet egyébként, hogy a dolog logikája ilyen, hogy itt nem lehet az íróasztal mögül figyelni. Azt, ami engem leginkább érdekel, hogy ki hozza a döntéseket, és valójában hogyan születnek a döntések, nem lehet a politikatudomány hagyományos eszköztárával megtudni. Puch Lászlóról vagy Simicska Lajosról nagyon keveset tudott mondani a politikatudomány, ahogy a pártpénztárnokok világáról is, márpedig a magyar politika megértése szempontjából ennek kiemelt jelentősége van. Az oknyomozás, beépülés viszont nem tudományos jellegű munka. Azt hiszem, hogy a politika megismerése a nyomozói tevékenységhez közelebb áll, mint a tudós klasszikus tevékenységéhez – kikérdezés, beszélgetés, információszerzés, lehallgatás… többet segít, mint a tudományos apparátus.

wer: Nyilatkozataiban és blogbejegyzéseiben folyamatosan érezhető valamifajta határon való mozgás tudomány és nem-tudomány, tudomány és morális állásfoglalás között.

T. G.: Így van. Eleve kérdés számomra, hogy az egésznek van-e értelme. Hogy például van-e az a szakma, hogy politikai elemző. Mert lehet, hogy ez egy érdektelen és haszontalan tevékenység. Bizonyos értelemben persze kialakult és kialakítottuk a szabályait – például a normativitástól való tartózkodás, a megértésre való törekvés, a magyarázatok keresése -, de lehet, hogy erre nincs szükség. Hogy például a politikai elemzés semmi más, mint a politika meghosszabbított karja. És nincs szükség arra, aki megismerni akar, mert az elemzés is a politika világa, ahol manipulálni kell. A semlegességre vagy objektivitásra való törekvés, amit én képviselni próbálok, kezd visszaszorulni. Nemzetközileg is, bár ott a kettőt a média jobban el tudja különíteni. Sok kétely van bennem, és az írásaimban talán túl erősen meg is jelennek ezek a vívódások.
A másik, amit mondtam is, a politikai tudás megszerzésének kérdése. Hogy mit tudhatunk meg, hogy tudhatjuk meg, és hogyan adhatjuk át. Engem ebből a szempontból nem érdekel, hogy hol a tudomány határa, és honnan kezdődik a kommentátorság, engem a dolog érdekel; ha kell, akkor használom hozzá a politikatudományt, ha kell, akkor használom a beszélgetést. Én meg akarom tudni, hogyan működik ez a világ. Ez az egy, ami foglalkoztat. Nekem nincsenek politikai céljaim, tényleg nincsenek, egyszerűen érteni szeretném ezt a világot, mert baromi érdekes. A blogot magamnak írom, magammal beszélgetek benne, mert egyébként kicsit lusta volnék gondolkodni. Mert ha az ember nem mondja el és nem írja le a gondolatait, hajlamos a logikai bukfencekre, és megspórolja a kifejtést. Ha meg leírom, akkor hirtelen látom, hogy mi a helyzet. Egy gondolkodásfolyam számomra az egész. Van valami előttem, amit próbálok tapogatni, és nem tudom, hogy az egy elefánt vagy egy kisszék. Sötét van. És akkor mindig egy kicsit ide lehet világítani vagy oda. De tele vagyok kétellyel. Biztos, hogy a legjobb politikai elemző Orbán Viktor lenne, vagy valaki, aki az egész rendszert ismeri, de ez persze nem megy. Másrészt azt sem tudom, hogy érdekel-e valakit, amit csinálok.

wer: Hány olvasója van a blognak?
T. G.: Egy új poszt megjelenésekor húsz-huszonötezer egyedi látogató aznap, utána pedig négy-ötezer naponta. Egy cikket harminc-harmincötezren olvasnak el, ami nem kevés. Ezzel elégedett vagyok, bár nem ezért írom. Ráadásul sok rossz élményem is van. A blog előtt nem szembesültem azzal, hogy mennyien utálnak. Különösen, ahogy én éltem, bezárkózva egy viszonylag szűk környezetbe, csak pozitív visszajelzésekkel találkozva. Az anyukám meg a feleségem azt mondta, hogy jó voltam, nem hogy milyen felületes, fideszes, mszp-s. A blogban pedig ömlik vissza a sztereotípia. Ez drámai tapasztalat.

wer: Hogy bírja? Azt látom, hogy a blogra kitette a kritikákat is…

T. G.: Amiket a blog oldalára tettem, azok rendben vannak, névvel vállalt vélemények, ezeket tudom azonosítani, és meg tudom érteni. Hogy hogy bírom? Ez változó. Van, amikor derűvel, van, amikor kevésbé, mert úgy érzem, hogy reménytelen, és az emberek nem értik meg, hogy mit akarok írni. Legutóbb S. Balogh Éva, egy ismert amerikai-magyar történész írt arról, hogy az Orbán-beszéd elemzésekor úgy beszéltem, mintha én lennék Orbán beszédírója… Ilyenkor néha azt gondolom, hogy ez reménytelen. Ha még egy ilyen művelt, okos ember sem érti meg, hogy mi a különbség aközött, hogy azt mondom, „Esik az eső” meg aközött, hogy „De jó lenne, ha sütne a nap”, vagyis a megállapítás és a vágyak meg szándékok között, akkor nem tudom, mit lehet tenni. De ez a politika jellemzője. Az emberek azt akarják, hogy azt mondjam ki, amit ők gondolnak, és ha valaki más logikát követ, az ellenség. Persze, nekem is van véleményem arról, hogy tetszik vagy nem tetszik, de nem erről akarok beszélni, mert nem ezt tartom feladatomnak, viszont így meg kell értenem, hogy sokan csalódnak bennem. Nekik ez kevés. Ha valaki azt mondja, hogy fekete, én meg azt, hogy szürke, akkor már a fehérek közé tartozom, és fordítva, vagy esetleg langyos leszek, akiket ugye kiköp az Úristen. Más dimenziókban mozgunk. De hát ez van. Sajnos nem tudok ezzel mit kezdeni. Amit én csinálok, azt egy kisebbség szereti, és egy kisebbség érti. Pedig csak az kellene, hogy az olvasó az elfogultsága ellen küzdjön. Más feladat, ha valaki elmegy a szurkolók közé drukkolni, és más, ha megkérik, hogy értékelje, hogy mi miért történt a pályán. Lehet, hogy ha az elemző nagyon elfogult az egyik irányba, akkor nehezebben tudja elmondani, hogyan lőtte azt a szép gólt az ellenfél, de szerintem akkor is lehet mondani valamit. Furcsa lenne, ha a kommentátor azt mondaná, hogy „Hajrá… X. Y.!”, és elkezdene ordibálni…

wer: Miért éppen a politika megértése érdekli?

T. G.: Erre nincs válasz. Mert érdekes. Nem úgy érdekel, hogy ugráljak örömömben, nincsenek politikai vágyaim, de úgy, ahogy a bogarak a réten, úgy nagyon érdekel. Én tényleg az az ember vagyok, aki a strandra azért szeret járni, hogy nézze, mit csinálnak mások. Ezzel el tudok tölteni órákat is. Nekem az is érdekes, ha jobbra megy meg az is, ha balra megy az adott szereplő, és próbálom megérteni, hogy miért tehette. Persze időnként nem örülök neki, ha valaki trambulinról belepisil a medencébe, azon én is megbotránkozom, mert azt rossz nézni, de azért az első gondolatom, hogy vajon ezt miért csinálta? És a politika nagyon sok ilyen lehetőséget ad akár a stratégiákról akár magáról az emberről gondolkodni. Tök izgalmas. Legalább annyira vonz, mint bármi más, amiben benne van az emberi psziché, a gondolkodás, a logika, minden…

wer: Pályatársai lettek politikusok. Ez hogy érinti?

T. G.: Mondhatnám, hogy örülök neki, mert eltűnnek a vetélytársak, de ez nem igaz. Izgalmasnak tartom. Annál is inkább, mert hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem gondoltam még arra, hogy belépjek a ringbe, és elkezdjek politizálni. Sokszor visszagondolok arra, amikor az egyetemen évfolyamtársam, Gyürk András, most EP- képviselő, de már akkor is a Fidelitas elnöke, egyszer az ajtóban állva azt mondja: „Mi értelme van a politikát figyelni? A politikát csinálni kell!”. Akkor nem értettem, de most már kezdem megérteni az igazságát; engem is néha elkap a szenvedély, a vágy cselekedni, hatni, tenni, de ilyenkor arra szoktam gondolni, hogy azért vannak alkalmassági kritériumok. Nem biztos, hogy teljesen alkalmatlan lennék a feladatra, de vannak olyan dolgok, amelyek nagyon erős önkorlátozást meg önmegerőszakolást igényelnének. Szerintem mind Giró-Szász András, mind Karácsony Gergő vagy Somogyi Zoli esetében ezek jó döntések voltak, mert ők elemzőként is inkább a politikusi életformát élték. De úgy látom, hogy van megfigyelő meg van cselekvő embertípus. A megfigyelőnek szüksége van a magányra, a gondolkodásra, hogy ne kézfogások sorozatából álljon az élete, nincs rákényszerítve arra az agyi redukcióra, amire a politikusok, és ami tényleg egy bámulatos teljesítmény, hiszen alkalmazkodnak egy közösséghez, elnyomják a saját véleményüket, gondolataikat, és valami mást képviselnek a nyilvánosság előtt. Van, aki erre alkalmasabb, van, aki kevésbé. Szerintem én kevésbé. Úgy gondolom, hogy mindhárman jó döntést hoztak, és most azt hiszem, hogy én is jó döntést hoztam azzal, hogy maradtam. De ez bármikor változhat. Nem állítom, hogy soha életemben nem fogok ilyesmit csinálni. Igyekszem elkerülni, de lehet, hogy nem fog sikerülni.

képek forrása: https://www.facebook.com/torokgaborelemez

7 megjegyzés:

  1. Az szerintem is nagyon igaz, hogy a problémák alapvetően belőlünk fakadnak. Török Gábor írja, hogy amit ő csinál, azt egy kisebbség szereti és érti. Az lenne jó, ha ők lennének a többség - ezen most nem azt értem, hogy feltétlenül szeressék Török Gábort :-), hanem hogy előszőr próbálják megérteni, hogy ki mit miért csinál, és ne csípőből mondjanak kategorikus véleményt.
    Ha az emberek többsége így gondolkodna, minden bizonnyal egy boldogabb ország lennénk.

    VálaszTörlés
  2. "Török Gábor: Mint a legtanulságosabb időszakra. Katartikus élmény volt. Tisztának tűnt a politika, a frontvonalak világosak voltak. Meghatározó tapasztalat látni tiszta tekintetű, tiszta akaratú politikusokat,"

    Ha így gondolja, akkor rosszul ítélte meg a helyzetet. Ami az akkori helyzetet tekintve érthető és megérthető, magam is így jártam, de így utólag történelmi távlatból nézve azért korrigálni lenne célszerű.

    "Nekem régóta meggyőződésem, hogy az ország legnagyobb problémái nem a politikusokból fakadnak, hanem belőlünk. A megoldás is bennünk van, mert a politika csak alkalmazkodik ehhez a helyzethez."

    Fordítva van. A hatalomnak alapértelmezetten sokkal több lehetősége és ereje van irányítani a társadalmat, mint a társadalomnak a felette lévő hatalmat.

    Ez csak ritkán fordul meg, forradalmak idején, akkor is csak ideiglenesen egy rövid időre. De éppen az interjúalany nem tartja hátránynak, hogy 1989-1990-ben nem forradalom volt csak kiegyezés a régóta hatalmon lévők és az új hatalomra vágyók között.

    Szerintem tehát legalábbis helytelen a társadalmat hibáztatni a politikusok tetteiért. Olyan ez az ország, amilyennek a politikusok akarják, a maguk, a pártok előnyére formálják, rendezik be a közjogi rendszert, és nem olyan, amilyennek a társadalom szeretné, mivel a társadalomnak csekély lehetőségei vannak az ország formálására a hatalomhoz képest.

    "Mindenfajta ellenerő is csak a társadalomból jöhet."

    Aztán beverik a fejét gumibottal, kilövik a szemét gumilövedékkel, megmarják a testét viperákkal.

    Hát hajrá társadalmi ellenerők!

    ---

    A valóságshowk vs. "fontos dolgok".

    Valóban az a fontos dolog, amire a tévé nézőknek figyelniük kellene, hogy az állami TV-n, az ATV-n, a Hír Tv-n, az echo TV-n páran ülnek egy asztal körül és beszélgetnek?

    A televízió egy vizuális műfaj, ráadásul a fő feladata a szórakoztatás, pár öltönyösön, meg néhány pulóveroson a stúdióban pedig nincsen mit nézni. Legfeljebb rádióműsornak lenne érdekes, de még a rádióban is inkább zenét hallgatnának a hallgatók, mint a politikusokat, politológusokat.

    VálaszTörlés
  3. A bejegyzések időpont-megjelölése nem jó....

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. nézem, de nem látom, hol nem stimmel. hol a hiba?

      Törlés
    2. Ez a bejegyzésem 03:26 AM - nek van megjelölve, de dél körül írtam - az biztos, hogy nem éjszaka..
      De ez nem befolyásolja, hogy nagyon tetszett a Török Gábor interjú :-)

      Törlés
    3. Hát, ezt nem tudom megjavítani. Kerestem, hogy hol lehet átállítva az órája, de nem találtam. Egyébként a blogspot csinál furcsa dolgokat sajnos. Viszont örülök, hogy tetszett!

      Törlés
  4. Ezt a kritikat bezzeg nem rakta ki, holott nevvel vallalt. pont az a lenyeg, h NINCS olyan, h elemzes es ertekeles elvalasztasa ebben a mufajban - de ez nem jelent attol meg partossagot. Ez egy elcseszett, buta tudomanyfelfogas, amit TG kepvisel.

    http://www.szuveren.hu/tarsadalom/kis-magyar-politologia-avagy-a-kritika-halala

    VálaszTörlés