2012. február 16.

„Valahogy cefet-nehéz ez! Amolyan vízenjárás-féle…”

Interjú Patsch Ferenccel papi hivatásról, lelkigyakorlatról, gyónásról, szenvedésről és vallásközi párbeszédről

Nekem valahogy úgy alakult az életem, hogy nem nagyon igyekeztünk egymás felé, én meg az egyház. Sem a katolikus, sem a protestáns, bár mindkettőből láttam egy kicsit csitrilánygyermek koromban. Persze mondhatjátok, hogy egy dolog az egyház, egy másik Isten meg a hit. Hát igen, utóbbi kettő létezik az előbbi nélkül… de azért elvileg legalábbis kapcsolódnak egymáshoz, nem?
Amikor rátaláltam erre a blogra évekkel később, meglepődtem, hogy vannak, akik felteszik azokat a kérdéseket, amikről említett koromban úgy éreztem, nem is lehet. Úgy gondoltam, beszélni kellene az egyik kérdezővel.


Patsch Ferenc pap, jezsuita szerzetes. A Sapientia Szerzetesi és Hittudományi főiskola filozófia tanszékének tanára, lelkigyakorlatot-vezető, a jezsuita blog egyik szerzője.

(Ha valakinek túl hosszúnak tűnne a szöveg, íme a felosztása:
I. „… Az a megérzés vezetett, hogy ez a világ… kevés… És hogy Isten elég. Hogy egyedül ő elég.” -- A papi pálya és nehézségei
II. „szemlélni Istent” -- spirituális tapasztalat szupervízióval: a lelkigyakorlat
III. „A szenvedés esély a nagyobb szabadságra” -- Mit jelent Krisztus kereszthalála?
IV. „…a bűn és a kegyelem milyen univerzális!” -- Az afrikai kereszténységről és a gyónásról
V. A jezsuita blog és a vallásközi párbeszéd)


I.
wer: Mi vezetett a papi pályára? Hogyan jutottál el oda, hogy emellett tudtál dönteni?

Patsch Ferenc: Az első, ami eszembe jut válaszképpen, hogy Isten. Hogy ő vezetett. Persze azzal tisztában vagyok, hogy ez így olcsónak hangzik, és nem sokat mond, mégsem tudom megkerülni a szót. Most vagyok negyvenhárom éves, tizennyolc éve pap és tizenkét éve jezsuita szerzetes. Van egy előírás, hogy a jezsuitáknak „kötelező” visszavonulni évente nyolc napra, teljes csendben lelkigyakorlatot végezni. Sőt, a szerzetesi képzés során két hosszú, összefüggő harminc napos időszak is van ugyanerre. Szóval, van idő a múltunk feldolgozására. Ezek alatt az időszakok alatt nekem volt néhány megvilágosult – „kegyelmi” – pillanatom, amikor valahogy rányílt a szemem arra, hogy milyen gyengéd gondviseléssel vezetett az Isten az egész eddigi életem során. Ezért hiszek abban, hogy igazából mindenkit ő vezet, és a legegyenesebb úton vezet – önmaga felé. Még a vargabetűknek, a kerülőutaknak – ezt csak halkan merem mondani – a bűnöknek is megvan az értelme. Ez nagyon fontos eleme az én hitemnek, bár nem bizonyítható, csak megkapható belátásképpen. Hogy mindennek megvan a helye, minden egy irányba mutat. Arra vágyom, hogy az életemben minél inkább megtanuljak együttműködni ezzel a vezetéssel. Vagy legalább, hogy minél kevésbé akadályozzam a megvalósulását.
Egyébként az az érzésem, hogy papnak nem az „erős emberek” mennek, ahogy sokan gondolják. Nem azok, akik „kibírják a cölibátust”, vagy hasonló. Éppen ellenkezőleg: a gyengék. Olyanok, akik nem tudnak ellenállni egy tapintatos szerető hívásnak, Isten gyengéd csábításának. Mint ahogy a szerelmes csábítgatja a szerelmét, szerintem engem mondjuk úgy csábítgatott, úgy hívogatott az Isten. Aztán egyszer csak már nem tudtam neki ellenállni. Volt persze úgy is, hogy azt éreztem, rászedett, de ez is belefér egy kapcsolatba… Emlékszem, még középiskolás koromban, amikor legszerelmesebb voltam egy osztálytársnőmbe, akkor éltem át legfájdalmasabban, hogy nem tudom magam igazán megosztani. Jól értsd, de azt éreztem, hogy senki sincs, aki képes volna betölteni azt, amire vágyom. Nem akarok nagyokat mondani, de valahogy az a megérzés vezetett, hogy ez a világ – pedig gyönyörű, tényleg az, de – kevés… És, hogy Isten elég. Hogy egyedül ő elég.
A tények szintjén egyébként egyszerű a történet. Miskolci vagyok, és gyerekkorom óta jártam hittanórára. Akkor is, amikor ezt még nem nagyon volt szabad mondogatni – ez is tetszett benne. Viszont kamaszodván lemorzsolódtam a barátaimmal együtt, mert jött egy szigorú káplán, és füzetet kellett vezetni, ami már nem volt jó buli. Így aztán kiesett egy pár gimnáziumi év. Aztán egyszer csak az unokatesóim szóltak, hogy a város másik végébe érkezett egy fiatal pap, aki jó fej, kirándulni járnak, meg meg lehet hógolyózni. Erre elmentem megnézni. A hittan elsőre nem nagyon jött be; a pap feltett egy kérdést, aztán nagy csendek voltak. Én meg nagyon türelmetlen lettem, hogy „miért nem szólal már meg valaki?!” Szóval, eleinte csak a lányok miatt jártam. De lépésről-lépésre valahogy bemélyült ez a dolog számomra. Abból a csoportból végül hárman elmentünk papnak, egy negyedik srác pedig református lelkésznek.

wer: Mi az, ami vonzó volt számodra magában a papi hivatásban, ami elsősorban megragadott?

P. F.: A filozófia és a spiritualitás. Fiatal korom óta alapból vonzódom az elvont dolgokhoz – még szerencse, hogy azóta egyfolytában emberekkel foglalkozom, ami valahogy földközelben tart. Szóval, abban a csoportban úgy éreztem, egyszer csak felnyílik egy új szellemi horizont; egyfajta intellektuális tágasságot tapasztaltam, ami rabul ejtett. Volt szerencsém megismerni néhány hiteles papot, „mestert”, akikhez tanítványul szegődtem. Az ő életüket látva váratlanul hatalmába kerített a gondolat, hogy milyen lenne, ha a világon semmihez sem ragaszkodnék, és csak azért élnék, hogy szeressem, segítsem az embereket… Ingyenesen és feltételek nélkül – mert az igazi szeretet ilyen! Aztán ez a belső vágyakozás valahogy annyira rabul ejtett, hogy máig sem tudok tőle szabadulni… A csoporton keresztül pedig – a barátságok által, meg a lelkigyakorlatokon – valahogy az élő Istennel találkoztam. De persze ezt csak most fogalmazom meg így. Akkor egyszerűen csak azt éreztem, így akarok élni.

wer: Úgy érzem, és a blogon a kapcsolódó témák kommentjeiből is azt lehet kiolvasni, hogy a „külvilág” a cölibátust tekinti a papi hivatás legnagyobb kihívásának. Te hogy látod ezt?

P. F.: Igen, a cölibátus biztosan nagy téma. Elég nagy botránykő is a mai túlszexualizált nyugati világ szemében. Nem akarok úgy tenni, mintha nem lenne kihívás. Tavaly vizsgaidőszakban az egyik fiatal rendtársam – akivel éppen egy közösségben éltünk – fejlődéslélektant tanult, és mondta is vizsga előtt az egyik reggelinél: „Ahogy így részletesen tanulom a koragyermekkor fejlődési fázisait, hirtelen nekem is úgy megjött a kedvem, hogy legyen egy gyerekem!” De, a viccet félretéve, a fiatal papok energiáinak tényleg olykor hatvan százalékát is felemésztheti, hogy megmaradjanak teológiailag szólva „eszkatologikus jelenek”, egy másik világ tanúságtevőinek a mai körülmények között. De ha engem kérdezel, számomra személyesen a szerzetesi fogadalmak közül az engedelmesség a legnehezebb. A szegénység pedig az, ami valahogy a másik kettőt, a tisztaságot és az engedelmességet is magába foglalja.

wer: Az is általános reakció, hogy ha valaki papnak megy, akkor a környezete, ismerősei sajnálják, egyrészt mert nem lesz gyereke, másrészt mert úgy érzik, hogy lemond az igazi életről. Neked mi erről a tapasztalatod?

P. F.: Amikor a rokonságban elterjedt a hír, hogy papnak jelentkezem, az egyik idős és nagyon vallásos nagynénikém – Tántika – összecsapta a kezét, és valahogy nagyon őszintén, zsigerből kérdezte, hogy „Hát elevenen el akarod magad temetni?” Akkor nagyon sokkolt ez a reakció. Még ma is beleborzongok kicsit, és azóta is előfordul, hogy eszembe jut, és, tudod, valahogy arra jutottam, hogy körülbelül fején találta a szöget. Tényleg erről van szó: régen úgy mondták ezt, hogy „mortifikáció”, önmagunknak való meghalás. De a dolog azért mégsem olyan tragikus. Szerzetesként az ember tényleg próbál meghalni a saját akaratának, a saját érdekeinek és a saját céljainak, szóval „a világnak”, és csak Istenért élni. De amit magadban kiüresítesz, azt az Isten betölti. És csak azt tudja betölteni, amit kiüresítesz. Az evangéliumnak paradox a logikája. Itt az iga könnyű és a teher édes; a szegény gazdag és a gazdag szegény. Végül is, csak aki meghalt, születhet újjá, s csak a halálon át vezet az út a feltámadásra.
Ez persze eszmény, és senki sem éri el teljesen – az egyházi realitást túlságosan is jól ismerjük… Egy erdélyi fiatal pap barátom, aki nagyon mély lelkű ember, egyszer elmesélte, hogy egy vacsorán kellett részt vennie, ahol nagyon sok egyházi ember volt jelen. Szörnyen érezte magát: mindenki magáról beszélt, a saját érdemeit bizonygatta… „Hogy kerültem én ide? Mit keresek itt?” – egyre csak ez járt a fejében… Aztán rá egy hétre ugyanazon a helyszínen ugyanaz a jelenet, csak most politikusokkal, művészekkel, világi társasággal. Na, ott mégis kicsit megvigasztalódott. Mert ott aztán mintha még énközpontúbb emberek gyűltek volna össze… Szóval, az valahogy még szörnyűbb volt. És akkor – kicsit elkeseredve – azt mondta magában: „Hát akkor már mégis inkább az egyház”. Nem tudom, így van-e, ő mesélte…
Egyébként én hiszek abban, hogy alapvetően mindenki helyes indítékkal indul neki a papi életnek: elvarázsolja egy Isten felé való vonzódás és az önmagunk totális és maradéktalan önátadására szólító hívás. Csak aztán útközben kicsit megbicsaklik, kap gellert mindannyiunk hivatása. Valahogy cefet-nehéz ez! Amolyan vízenjárás-féle… Amíg Jézus Krisztussal szemkontaktusban vagyok, mint Péter, egész’ jól megy. De amint a hullámokat nézem, és félni kezdek, máris nyakig merültem. Hidd el, régebben én is nagyon kritikus voltam a papokkal szemben, de azóta kicsit megértőbb, megbocsátóbb lettem… Nem olyan könnyű ezt a dolgot jól csinálni. A saját erőnkből meg egyenesen lehetetlen is.

II.
wer: A jezsuiták ismertek arról, hogy egy sajátos imamódot vezettek be, a lelkigyakorlatot. Mi ez pontosan?

P. F.: A lelkigyakorlat olyan időszak, amikor valaki szupervízió mellett spirituális tapasztalatokat szerezhet. Kicsit mesterségesen is lehet ugyanis biztosítani az intenzív belső tapasztalatszerzés körülményeit. Eredetileg tényleg jezsuita találmány, de én még nem a renden keresztül találkoztam vele, ami nem is csoda, mert 1989-ig be voltak tiltva a jezsuiták Magyarországon. Csak a rendszerváltás után jöttek haza az atyák a világ minden tájáról, Japánból, Dél-Amerikából, az USA-ból, Nyugat-Európából. De hogy a témánál maradjak: azt, hogy mit jelent lelkigyakorlatozni, kicsit nehéz elmagyarázni, mert olyan, mintha úszni tanítanál valakit a parton. Mindenesetre csendben önmagunkra és Istenre figyelést jelent. Én egy lelkigyakorlatozni vágyónak elsőre ezt tanácsolnám: vedd a bibliát, és a fantáziád segítségével próbáld elképzelni a Jézus életéből vett jeleneteket. Ilyen meditációt végezz mondjuk naponta négy-öt alkalommal egy háromnegyed órára, a köztes időben pedig sétálj minél többet a természetben. Tilos írni, olvasni, beszélgetni, zenét hallgatni, naplót vagy levelet írni. Végezd ezt mondjuk három, öt, vagy akár nyolc napon keresztül. A jezsuitáknak egyébként évente nyolc nap van előírva. Néhány nap után az ember óhatatlanul csendre jut, és – tapasztalat szerint – mindenki az élete legfontosabb, legaktuálisabb kérdéseivel kezd el foglalkozni. Úgyis az jön, aminek jönnie kell a szövegtől majdnem teljesen függetlenül. És ez jól van így! Nagy élmény látni, hogy ugyanabban az időben ugyanazt a bibliai szöveget használva mindenki mennyire „más” lelkigyakorlatot végez. Mivel a csendben a tudattalan is felkavarodhat, érdemes bekötni a biztonsági övet, és egy külső segítséggel élni. Ez lenne a lelkigyakorlat vezetője, akivel naponta fél órát lehet beszélgetni. Nagyon jót tesz ez az időszak, ha például fontos döntéseket akarsz meghozni vagy előkészíteni. A kísérő pedig nem dumálhat bele a készülő döntésedbe; a feladata arra szorítkozik, hogy meghallgasson, legfeljebb kérdezzen. A jezsuita hagyományok szerint nem szabad tanácsot adnia sem, és tartózkodnia kell attól, hogy direkt módon befolyásoljon. Ez azért van, mert – a rendalapító és a lelkigyakorlatok kitalálója, Loyolai Szent Ignác szerint – a lélek és Isten egymással közvetlen kapcsolatban állnak. Egyébként elég merészség volt a részéről ilyeneket mondani; állt is inkvizíció előtt miatta úgy hét-nyolc alkalommal, de valahogy mindig átment ez a mondat is a Lelkigyakorlatos könyvében.

wer: Úgy tudom, Szent Ignác módszerét megújították a jezsuiták, és most ez is helyet kap a csoportos lelkigyakorlatokon, amiket vezettek. Mesélnél erről?

P. F.: Ja, igen, vannak próbálkozások – sokféle is! Szent Ignác szándéka szerint a lelkigyakorlat nem egy kötött, szigorúan leszabályozott műfaj. Minden korban az emberek igényeihez igazították. Nem baj, ha történelmi dolgokról is beszélek? Mert ez is hozzátartozik. Ezelőtt száz évvel úgy működött a dolog, hogy a szerzetesek „megszálltak” egy-egy falut, és három napon át reggeltől estig prédikáltak a templomban, külön a férfiaknak, külön a nőknek, meg a gyerekeknek, mert a lelki igények nagyon különfélék. Mondjuk, azt ma én is nagyon látom, hogy a két nem lelki igényei különböznek. Na de visszatérve: egy ilyen triduum (három napos lelkigyakorlat) idején aztán szépen végiggyóntatták a falut, a végén pedig a templom oldalában állítottak egy keresztet évszámmal, és odébbálltak. Ezt hívták „népmissziós lelkigyakorlatnak” – ma az öregeken kívül senki sem tudja, mi az. Pedig nagyon sok jót tettek általa, rengeteg ember életében nagy lelki megújulást hozott!
Ma viszont egészen más formákra van szükség – vagy legalábbis másokra is. Elmúlt már a középkori egyház, annak összes kellékével, kár is visszasírni. Megmaradt viszont a transzcendencia iránti igény az emberi szívek mélyén. Nekem mondjuk eszem ágában sincs Európai üres és részben múzeumként funkcionáló templomai fölött keseregni. Isten nem működik kevésbé a világban, mint korábban, legfeljebb másképp működik! Ezt nagyon gyakran tapasztalom.
Én úgy látom, hogy a mai posztmodern városi világban mindenki nagyon zaklatottan él. A hétköznapi élet, a munkahely, meg az iskola csupa stresszforrás, és egyébként is állandó információáradat zúdul ránk. Aki ilyen körülmények között ki akar kapcsolni – és mondjuk megelőzni azt, hogy megbetegedjen –, sokszor a csendet keresi. A csend újra összeköttetésbe hoz a belső forrásainkkal, erőt ad, és harmóniát teremt. Szerintem ezért van, hogy amikor a mai posztmodern ember imádkozni akar, többnyire nem vágyik megerőltető fejtörésre, újabb gondolatokra, hanem valahogy közvetlen módon szeretne kapcsolatba kerülni Istennel. Persze ez sincs nehézség nélkül: most akkor mire figyeljen az, aki Istenre akar figyelni? Erre tanít az úgynevezett szemlélődő lelkigyakorlat. Itt Istent egyszerűen „szemlélni” tanuljuk, észlelni és meghallani őt, és ez egyúttal a másik ember észlelésében és meghallásában is nagyon-nagy segítség.

Az átlagember persze rendszerint elégedett azzal, ahogyan észleli a világot – beleértve az átlag keresztényt is. Ha azonban megkérdezzük a férjét, vagy feleségét, érdeklődünk a munkatársainál, gyakran arról panaszkodnak, hogy az illető elfelejti a születésnapokat, nem veszi észre, ha a másiknak megváltozott a frizurája, beteg a gyereke, vagy éppen gyászol. Kevesen figyelnek jól – a nők közül is. Sok férj is szenved attól, hogy a felesége nem fordít rá figyelmet, észre sem veszi, csak hajtogatja a magáét. És az a teóriám, hogy a gyerekek is boldogabbak lennének, ha csak naponta 5 percre valaki teljes jelenléttel, elfogadó figyelemmel venné körül őket. Mindenkinek vannak belső történései – csak egy idő után leszokunk arról, hogy megosszuk másokkal, mert nem hisszük el, hogy valakit érdekelhet és lenne ideje, türelme végighallgatni. Hihetetlen élmény olyan emberekkel találkozni, akik képesek meghallani a szavainkat – és azt is, ami mögöttük rejtve marad! Aki nem az elhangzott információt látja, hanem a személyt, aki beszél. Mindannyian vágyunk arra, hogy ítélkezés nélkül meghallgassanak, és elfogadjanak bennünket. Úgy, ahogy Isten elfogad – a tetteinktől vagy a teljesítményeinktől függetlenül. És aki így tud figyelni másokra, ő – és egyedül ő – képes Istenre is jól odafigyelni.
Hát ilyesmit tanulunk a szemlélődő lelkigyakorlatban. Nem csoda, hogy mondjuk egy jó nyári időpontban telve vannak a csoportok, akkora az érdeklődés. Egyébként ezt a lelkiségi iskolát egy Németországban élő magyar jezsuita, Jálics Ferenc alapította. Életem legnagyobb ajándékának tartom, hogy találkoztam vele.

wer: Egy lelkigyakorlat vezetése közben milyen nehézségek merülhetnek fel a vezető szempontjából?

P. F.: Ó, erről reggelig tudnék mesélni! Például nagyon fontos a kivetítések, az áttételek és viszont-áttételek kezelése. Emlékszem, egyszer – még kezdő voltam a szakmában – valaki azt találta mondani a gyónása után a gyóntatószékben: „Atya, amikor ott az oltárnál látom, mindig az jut eszembe, mintha a fiamat látnám!” Akkoriban papnövendékek lelki kísérése volt a fő feladatom, és egy huszonéves fiatalember meg ezt mondta: „Amikor hallgatlak, az jár a fejemben, hogy pont olyan vagy, mint az apám…” Azért maradt meg bennem a két eset ilyen élesen, mert alig egy néhány nap különbség volt köztük. Szóval, egy pap már önmagában is elég nagy projekciós felület – én meg ráadásul 192 centis vagyok. Szóval, csak azt akarom mondani, hogy ha lelkigyakorlatos csoportot vezetsz, vagy egyéni beszélgetésben vagy, nagyon oda kell arra figyelni, hogy mit látnak beléd – és hogy te mit látsz bele másokba. Én ezért is szeretek párban dolgozni, ha lelkigyakorlatos csoportot vezetünk. Például egy nő – időnként szerzetesnőkkel is együtt dolgozom – egészen mást lát meg, és ez nagyban segít a szupervízióban, amikor este átbeszéljük a nap eseményeit. Egy-egy beszélgetés után pedig igyekszem időt hagyni magamnak, hogy tudatosítsam az érzelmi érintettségeimet. Ha valaki a szexuális kísértéseiről, az apja elvesztéséről, vagy gyermekkori traumáiról beszél, szorong vagy sír, te sem maradsz érintetlen.

III.
wer: Mit jelent Jézus kereszthalála? Miért kellett meghalnia?

P. F.: Ez egy teológiai kérdésnek hangzik, ami kicsit riasztó. Én viszont abban hiszek – és az egyház jelentős teológusai is egytől-egyig ezt tanították –, hogy csak az olyan teológiának van értelme, aminek egzisztenciális mondanivalója van, ami kapcsolódik a konkrét életünkhöz. Ebben az értelemben a teológia is „tapasztalati tudomány”. Szóval, ez egy jó kis kihívás, hogy egy ilyen központi kérdést, mint a kereszthalál, el tudok-e Neked magyarázni úgy, hogy releváns legyen…

wer: Igazából azért is kérdeztem, mert rengeteg nem releváns magyarázatot hallottam már…

P. F.: Talán hadd kezdjem egy személyes történettel. A karácsonyi szünetben egyszer egy hétig nem voltam otthon, és mire hazaértem, az íróasztalomról ellopták mindkét számítógépemet. Akkoriban átépítés folyt a rendházunkban, és nagy volt a jövés-menés, én pedig nem zártam az ajtót. Filozófiatanár voltam egy főiskolán, így a számítógép napi munkaeszközömnek számított. Mivel mindkét gépen megvoltak az anyagaim, nem alkalmaztam biztonsági mentést; a legmerészebb álmomban sem gondoltam, hogy mindkettőnek egyszerre nyoma veszhet. Úgy éreztem magam, mint egy bombatámadás túlélője. Mindenem odalett! Fiatal és ambiciózus tanárként ennél nagyobb veszteség nem is érhetett volna. Próbáld elképzelni! Az esetet követő éjszakán egyáltalán nem aludtam, és a rá következő héten szabályszerűen munkaképtelenné váltam a veszteségtől és a depressziótól. Ha leültem imádkozni, rettenetes dühöt éreztem az, vagy azok iránt, akik ezt tették velem. Az egyik számítógépem ráadásul tíz éves volt, és semmilyen piaci értéket nem képviselt. Mit nem adtam volna, ha megkerül! Közben folyamatosan imádkoztam az elkövetőkért és minden erőmből próbáltam nekik megbocsátani. Bár az érzelmeim egészen mást mondtak, minden lélekjelenlétemmel arra törekedtem, hogy ne engedjek szabad utat a gyűlöletnek a szívemben. De történt más is bennem. Időközben azt vettem észre, hogy a kereszten szenvedő Jézus Krisztus személye egészen közel kerül hozzám. Valahogy erőforrást merítettem a példájából. Hiszen vele sokkal nagyobb méltánytalanság történt, mégsem dühvel, gyűlölettel vagy önsajnálattal szenvedett, hanem szeretettel és megbocsátással, miközben ő is kereste az események értelmét. Ahogy így teltek a napok, lassan megkezdődött a félév, újra dolgoznom kellett. Kiderült, hogy az előadások során vetített ppt-im, amelyeket rengeteg munkával és nagy gonddal készítettem, egy kóbor usb-n mégis megmaradtak. A félév tehát biztosítva volt. A még a publikálás előtt álló, de már megvédett PhD dolgozatom is előkerült egy külföldi szerverről. Egyfolytában csodáltam Isten figyelmességét, amivel éppen annyit hagyott meg, amennyi ahhoz kellett, hogy folytatni tudjam az életem, szóval, hogy ne menjek a jeges Dunának… Ugyanakkor belül is pozitív dolgok történtek: növekvő mértékű belső szabadságot tapasztaltam. Ahogy fokozatosan visszatért az életerőm, továbbra is ugyanannyit dolgoztam, mint azelőtt, de észrevettem, hogy valami mégis belülről megváltozott. Sokkal függetlenebb lettem a teljesítményektől. Jobban tudtam örülni a pillanat apró örömeinek, és felértékelődtek számomra a személyes kapcsolatok. Lépésről-lépésre az vált világossá, hogy a szenvedés nem azonosítható minden további nélkül a rosszal. Ma visszatekintve sokkal világosabban látom, hogy mennyi ajándék fakadt az életemben ebből az elsőre totál értelmetlen és iszonyú veszteségből. Még csak halkan, de ma már ki merem mondani, kegyelmi tapasztalattá vált az életemben.
Azt gondolom, Isten azért nem akadályozza meg a szenvedést, mert esélyt akar adni nekünk. A szenvedés esély a nagyobb szabadságra, és – mindenekelőtt – a szeretetünk önzetlenebbé válására és megtisztítására. Én sem azért próbáltam szeretni – ezek után talán még inkább – azokat, akik ellopták a számítógépeimet, mert olyan nagyon hittem a szeretetreméltóságukban. Fontos lecke volt. Jézus Krisztus, akinek sorsához az én veszteségem távolról is alig mérhető, szintén rettenetes titokként élte át azt, ami vele történt, például azt, hogy az egyik közvetlen tanítványa adta halálra. A szenvedése teljes mértékben felfoghatatlan, botrány és rettenetes igazságtalanság volt. Ráadásul őt kifejezetten az emberi gonoszság és bűn juttatta a keresztre. Hiszen – ezt általában még a mai ateisták is elfogadják – ő nem a saját bűnei jól megérdemelt büntetését szenvedve halt meg. Mégis szabadon vállalta a halált, mert érezte, elárulná a küldetését, ha visszakozna és mondjuk kiegyezne Pilátussal. Az Atya végül igazolta őt a feltámadással. Jézus Krisztus kereszthalála által pedig végső soron annyi szeretet áradt ki a világra, hogy az teljesen megváltoztatta a világtörténelmet.

A tanulság számomra, hogy lehet úgy szenvedni, hogy közben – Pilinszky szavával – emelkedünk. A szenvedés vagy a „kereszt” ezért nem abszolút rossz –csak a szeretet nélküli szenvedés abszolút rossz.
Talán csak még egy utolsó gondolat. Egy időben sokat foglalkoztam idegen vallásokkal. Mohamed élete – Jézus Krisztuséval ellentétben – például sikertörténet. Mire hatvanegynehány évesen meghalt, egységesítette az arab törzseket és egy világbirodalmat hagyott maga után. Nem véletlen, hogy az iszlám nehezen jut dűlőre a szenvedéssel és a kudarccal – a Korán egyenesen tagadja a keresztrefeszítést. Amit Pál apostol ír a Bibliában, máig érvényes: a megfeszített Krisztus „a zsidóknak botrány, a görögöknek ostobaság”, a hívőknek viszont „Isten ereje és Isten bölcsessége.” (1Kor 1,23)

wer: Várj, mert még mindig nem biztos, hogy értem. Azt mondod, hogy a kereszthalál valamiféle szimbóluma a szenvedés általi megtisztulásnak és bizonyítéka annak, hogy ez lehetséges? Jól értem? Azt is mondod, hogy Krisztus után a kiáradó szeretet teljesen megváltoztatta a világtörténelmet. Ez mit jelent? Gondolom, nem az egyház növekvő hatalmára gondolsz.

P. F.: Ó, nem egészen. Egyébként nem is azzal az igénnyel beszéltem, hogy úgy fogom elmagyarázni, hogy majd megérted. Ennyire azért nem értékelem fel magam. És a „szimbólum” szó sem adekvát – úgy hiszem, itt többről van szó. Na, hadd rugaszkodjak neki még egyszer.
Az elvek szintjén egyébként az a véleményem, hogy ahol egy szenvedést el lehet kerülni, meg lehet szüntetni, ott erre törekedni kell. Jézus Krisztus is elment volna fogorvoshoz, ha alkalma lett volna rá – már bocsánat a blaszfémikus példáért… Viszont van olyan szenvedés is, amit bűn nélkül nem lehetne elkerülni. Vagy nem lehet elkerülni egyáltalán. Szerintem ott arra kell törekedni, hogy értéket találjunk benne. Isten nem engedte volna megtörténni, ha nem fakadhatna belőle nagyobb szeretet.
Talán még egy példa segít. Egyetemista koromban mi sokat foglalkoztunk fogyatékos fiatalokkal. Nyári üdültető táborokat tartottunk nekik. A segítők csoportja főleg volt hittanostársakból, meg persze nem hívő barátokból állt. Közben jóban lettünk a fiatalok szüleinek némelyikével is. Legkésőbb ott megtanultam, hogy a szenvedést nem lehet megérteni – mondjuk meggyőzően elmagyarázni vagy világosan kifejteni az értelmét – teszem azt egy fogyatékos fiatal szüleinek. Ezt őrültség volna csak megpróbálni is! A szenvedés, hogy úgy mondjam, nem megoldható: nincs matematikai levezetés vagy képlet a megoldására. Viszont, ha a szíved elég érzékeny és figyelmes, a szenvedés maga megnyilvánulhat. Feltárulhat a számodra, és maga nyilváníthatja ki a saját értelmét. Mondjuk egy szülő, akinek fogyatékos babája születik, gyakran kétségbeesésében küszködik egy titkos kérdéssel: „Vajon mit vétettem, hogy éppen velem kellett ennek megtörténnie?” És hosszú álmatlan éjszakákon egyre csak ezen tépelődik… Ilyenkor azt hallani, amit a keresztények mondanak, hogy „ne keresd a titkos okot, amiért vezekelned kell! Értsd meg, ez nem szabad büntetésnek gondolni, mert Isten nem büntet!”, hihetetlen felszabadító! Nem kell többé titkos bűnökre gyanakodni és magunkat hibáztatni amiatt, ami történt; olyan feltételezett bűnöket felróni, amikről esetleg nem is tudunk… Ezt nem szabad! – mert a szenvedésnek ebben az értelemben nincsen oka. Én a büntető istenben nem hiszek! Jézus Krisztus Atyja, ha hiszünk az írásnak, világos, sokkal jobban szeret bennünket még egy földi atyánál is, pedig az sem ad követ a gyermekeinek, ha azok kenyeret kérnek tőle, vagy skorpiót, ha halat! Akkor viszont magától jön a kérdés: „Hát akkor mi a szenvedés, ha nem büntetés?” Én azt mondanám, misztérium. Titok, amit nem lehet megérteni – elvileg sem! De akkor mit kezdhetünk vele? Egy misztérium előtt magamtól semmit sem tehetek. Legfeljebb megnyithatom magam előtte, és várhatok, hogy az maga megnyilvánuljon. Hogy végre magától feltárja az értelmét. A keresztet – ha elkerülhetetlen – átölelhetem. Ez annyit jelent, hogy próbálhatok bízni a Lét titkában, hogy végső soron mindennek megvan az értelme, hogy mindenben lehet értéket találni.
Hogy milyen érték van egy fogyatékos gyermek életében? A szülők mondták, nem én. Mondjuk, ha képesek megosztani egymással a fájdalmukat és kétségbeesésüket, egy ilyen gyermek hihetetlenül elmélyítheti a házaspár kapcsolatát. Talán a megosztott szenvedés fűz össze legszorosabban két embert – még a megosztott örömnél is erősebben. Persze ez kétélű kard, mert van olyan házastárs, aki azonnal otthagyja a másikat egy ilyen esemény hatására. De, ha együtt maradnak – és idővel túllépnek a félelmükön, hogy „mi lesz ha a következő is…” –, és újabb gyermeket vállalnak, akkor, tapasztalat szerint, a fogyatékos nagytesó fogja megtanítani szeretni a kisebbet, az egészségest. Ő pedig cserébe tűzzel-vassal védelmezni fogja a nagyobbat a kicsúfolások ellen, és, nem mellesleg, egész életében érzékeny lesz mások szenvedésére. Így értettem, hogy növekszik a szeretet a világban, ha keresztény szemmel és hittel tudjuk nézni a szenvedést.
Te, engem az egyház hatalma egyáltalán nem érdekel! Isten látja lelkemet, ezek mulandó földi dolgok. Sztálin kérdezte – az adoma bonmot-ja szerint – hogy hány hadosztálya van a pápának. Az egyház hatalma nem ez, és a kincsei sem aranyrudakban állnak. Az egyháznak spirituális hatalma van, paradox módon annál több, minél kevesebb az evilági. Ha teszi a dolgát, és hirdeti a feltámadott Jézus Krisztust, ez a hatalom hatékonnyá lesz. Ebben az értelemben a hatalma az erőtlenségben van, a gazdagsága pedig a szegények, akik alkalmat adnak számunkra az önzetlenségre.
A Feltámadott gyakran úgy jelenik meg a látnokoknak, hogy a sebeiből fény árad. A sebek fénylenek – én ezt értem a szenvedés, a „kereszt misztériumán”. De nem elméleti igazságokról nehéz elméleti szinten beszélni, mert így minden vitatható – pedig amúgy színtiszta tapasztalat! Menj, és próbáld ki személyesen, ha van kedved, hogy működik-e!

IV.
wer: Úgy tudom, többször tanítottál afrikai egyetemeken. Az ottani keresztények vallásgyakorlata miben különbözik ez európaitól? Mit lehet tanulni tőlük?

P. F.: Hát, eltalál ez a kérdés, mert az elmúlt két tanév első féléveit csakugyan Kenyában töltöttem, a Kelet-Afrikai Katolikus Egyetemen. De nehezen mesélek róla itthon, mert annyira más. Nehéz hozzá kapcsolódni. Talán mégis két konkrét tapasztalat: a gyóntatás és a szentmise.
Több alkalommal is részt vettem amolyan tömeggyóntatásokon egy Nairobihoz közeli zarándokhelyen, a városon kívül. Ez ott is pont úgy zajlik, mint itthon: a papok kint ülnek a szabad ég alatt, a megtisztulni vágyók pedig hosszú sorokban, állva várakoznak – és ez így megy órákon keresztül. Én egy esernyőt is kaptam, a fehér bőrömre való tekintettel, a tűző nap ellen. Nehezen elmondható tapasztalat ez egy pap számára – itthon is az, ott is az volt. Próbáld beleélni magad: jönnek az emberek, és – minden érdemtelenséged ellenére – egyetlen rövid beszélgetés alatt hihetetlen bizalommal feltárják a lelkük legmélyebb titkait. Néha az a benyomásom, négy-öt perc után többet tudok róla, mint a férje-felesége, legközelebbi hozzátartozói. Nehéz dolgokkal sokan a végére maradtak, hogy legyen több idő. Nagyon sok történetet most is hordozok a szívemben, néha misézni is szoktam értük… Sokszor persze megszégyenítő is, főleg, ha nálam sokkal szentebb emberek jönnek gyónni, vagy mikor az igazi bűnbánat és a megtisztulás vágya szinte tapintható. Persze vannak felületes gyónások is, de a többség nagyon komolyan veszi. Ami nagyon nehéz benne, hogy látod, hogy itt most sokkal több időre volna szükség, de ott vár a hosszú sor…

Fiatal papként még nagyon a szívemre vettem ezeket a helyzeteket. Mindenkit meg akartam menteni, minden helyzetet megoldani. Aztán egy ponton ezt tudatosan el kellett engednem, különben nem tudtam volna folytatni. Végül is nem kell mindent magamra vállalni, hagyhatok valamit Istenre is. A világ már meg van váltva, az nem az én dolgom, sokszor ebbe kapaszkodtam. Az én részem papként talán csak annyi, hogy a tőlem telhető figyelmességgel meghallgassam az embereket, és Isten feltétel nélküli elfogadását, megbocsátó jóságát igyekezzek közvetíteni.
Ez eddig közös az itthoni gyóntatási tapasztalatokkal. Mert az első és legátütőbb élményem tényleg az, hogy mennyire azonosak az emberi problémák, az öröm és bánat – hogy a bűn és a kegyelem milyen univerzális! Vannak persze azért nagy különbségek is. Afrikában is gond mondjuk a meny-anyós viszony, ám az értelmezés fogalmi kerete sokban különbözik: ott például gyakrabban hivatkoznak a démonok hatására vagy boszorkányságra, amikor egymás viselkedését magyarázzák. Itthon ilyet ritkábban hallani. Meg persze a poligámiából adódó bonyodalmas viszonyok megértése is nagy kulturális beleérző-képességet, empátiát, hajlékonyságot igényel. A férfi-nő dinamika viszont ugyanaz! De erről nem mesélek többet, mert ez a hivatásetika legszigorúbb fajtája, gyónási titok.
A miséket meg nagyon élveztem! Sokkal elevenebb az, ahogy az afrikai ember megéli a hitét. Minden mozgással, dobbal kísért zene és tánc. A nem-nyugati ember még az egész testével imádkozik. Ettől van az, hogy bár egy átlagos vasárnapi mise másfél órát tart, egy temetési gyászmise vagy esküvői szertartás pedig minimum kettőt, ott mégsem unatkoztam. Bevonuláskor például a ministránsok táncolva kísérik a papot mindenféle bonyolult ringásokkal, hármat-előre-kettőt-hátra, és ilyen bevonulásból van legalább három egyetlen mise alatt. Mert külön táncolva hozzák előre a templom bejáratától az evangéliumos könyvet és az adományokat, a kenyeret és a bort is. Amikor előre érnek, átadják a papnak, aki felmutatja, és nagy ováció támad. Zseniális!
Azt is nagyon élveztem, hogy mivel egyházi emberként vagyok jelen, azonnal és automatikusan belekerülök a helyiek életébe. Sokszor én is előre mentem, és odaálltam a többi kolléga közé az oltárhoz koncelebrálni, de szerettem csak a „nép között” megállni is, és egyszerű hívőként részt venni a szertartáson. A tömegbe beleolvadni persze nehéz: mindig feltűnő maradsz a fehér bőröddel – nincs mit tenni.

Na, most megint sokat meséltem egy szuszra – nem baj? De még most is kicsit az átélt tapasztalatok hatása alatt állok – egy hónapja sincs, hogy hazajöttem.

wer: Nem, jó, hogy sokat beszéltél. A gyónással kapcsolatban még lenne néhány kérdésem. Én protestáns iskolába jártam, ott sokat kritizálták ezt az intézményt főként arra hivatkozva, hogy az ember egyedül is szót ért Istennel, nem kell közvetítő. Ezt mondjuk Te is mondtad, amikor a lelkigyakorlatról beszéltél. De akkor mégis miért jó a gyónás? Egy pap valóban minden alkalommal fel tud oldozni egy hívőt? És hogy méri ki a penitenciát? Erre van egy táblázat, hogy miért mi jár?

P. F.: Ó, én nagyon sok értelmét látom a gyónásnak! Protestáns lelkigondozóktól hallottam, hogy ők olykor irigylik is kicsit ezt a vérkatolikus intézményt. Ha valakiben kialakul ugyanis az egészséges kultúrája, akkor érzékenyebbé válik önmagára, és, ha baj van, van kihez fordulnia. A középkorban nem volt szükség pszichológusra, mert az egyház ellátta a mentálhigiénés igényeket. Ma leginkább újévkor próbálnak az emberek új életet kezdeni, mert megújulni muszáj ugyebár, benne van a génjeinkben. Én mondjuk a házassági előkészítő kurzus utolsó előtti alkalmakor fel szoktam ajánlani, hogy „ha akarod, otthon megpróbálhatsz visszanézni az életedre, és ha van valami, amitől szívesen megszabadulnál, azt legközelebb leteheted egy beszélgetésben. Bevallhatod, ami nyomaszt, amit szívesen elfelejtenél – és imádkozhatunk, hogy Isten is elfelejtse.” Ha nincs hited, akkor is van az ilyesminek értelme, ezt gyakran mondják. Egy református menyasszony pedig majdnem megsértődött, hogy őt miért nem tudom feloldozni. Már egyházjogilag – szóval, érted… Aztán imádkoztunk közösen, hogy Isten vegye le róla a bűnei terhét, akkor megnyugodott.
És az is világos, hogy Isten azonnal megbocsát, ha megbánod! A tékozló fiúnak sem volt alkalma végigmondani, amit már olyan régóta fogalmazgatott: „Atyám, vétkeztem az ég ellen, és teellened, nem vagyok méltó, hogy fiadnak nevezz…” Mert az atya már régóta várta. Már rég megbocsátott! Futott elé. Meg sem várta a mondatai végét, félbeszakította, átölelte, megcsókolta. És parancsolt a szolgáknak, hogy húzzanak gyűrűt az ujjára, sarut a lábára. És ünnepet rendezett neki! A történetet egyébként szerintem nem kell túlspirázni, elspiritualizálni. Azt jelenti, hogy minden apának ilyennek kellene lennie. Mert az Isten ilyen. Meg azt is, hogy ünnep van a mennyben, ha valaki megfordul és visszatér. Mert rossz utak, járhatatlanok azért vannak – nagyon is… Az atya szavait, a feloldozását pedig leginkább nekünk fontos hallani, mert segít átélni, elhinni azt, ami a szavak által is történik, hogy Isten azt mondja: „a fiam vagy épp lányom halott volt, de életre kelt, elveszett, de megkerült.”

Nekem ez a gyónás – így már érted? Az intézmények pedig fontosak! Az is intézmény, ha egy házaspár megöleli egymást. Szóval, papként elmondhatatlanul érdekes dolog emberekkel foglalkozni – sosem rutin! És nem lehet megunni – ha van lélekjelenléted odafigyelni…
Én is időről-időre nagy szükségét érzem, hogy valakinek beszélhessek magamról. Aki teljesen rám figyel, és ítélkezés nélkül elfogad. Abból indulok ki, hogy ezzel mások is vannak olykor így. Ha megérzem a teljes figyelem és elfogadás légkörét, gyógyító belső energiák szabadulnak fel bennem. Szerintem egyedül ez az a légkör, amiben mi emberek növekedni tudunk. Persze a legmélyebb szinten nem bíznám rá magamat akárkire, ez igaz. Ezért gyónáskor olyan embert keresek, akiről tudom, hogy kapcsolatban van belső önmagával és – ami a gyakorlatban ugyanaz – az élő Istennel is. Aki képes az ő szemével látni, és tudja az ő áldását közvetíteni. Emlékszem, egyszer voltam egy olyan helyen gyóntatni, ahol korábban hosszabb ideig egy szent pap szolgált – és ez meglátszott az emberek gyónásán! Szerintem olyan intézmény ez, ami abban is segít, hogy ne maradjunk egyedül a legbensőbb problémáinkkal. Világos, hogy Istennel közvetítő nélkül is érintkezhetünk – ez nyilván így van! Jezsuitáknak ezt igazán nem kell bizonygatni. De avatott közvetítők segíthetnek. Ez számomra nem kizárja, hanem inkább kiegészíti egymást.
Persze értem a gyónás ellenzőit is, akikre utalsz. Amikor Rómában tanultam, évekig a Szent Péter Bazilikába jártam gyónni. Itt aztán a barátaimmal egy idő után számon tartottuk azokat a gyóntatószékeket, amikbe nem szabad bemenni, mert az ember még sokkal inkább földbe tiporva támolyog ki belőlük, mint ahogy bement. De volt olyan is, hogy a pap személyén keresztül tényleg átéltem a megbocsátó és jóságos Jézus Krisztussal való találkozást. Nagyon jó érzés megtapasztalni a feloldozást: hogy Isten megbocsát, és hogy tiszta lappal kezdhetek! Ne mechanikusan képzeld el a dolgot! Mindenki a személyiségével hat – a pszichológus is azon keresztül gyógyít – a pap pedig egészen áttetsző próbál lenni, hogy Isten kegyelme átfolyhasson rajta. Ahol pedig gyógyulás történt, ott Isten gyógyított – hogy minek nevezték, az nem sokat számít.
Én gyóntatóként valahogy Isten jóságát szeretném megéreztetni a hozzám jövőkkel… Világos, hogy mindenkinek más penitenciára van szüksége – ezt nagyon komolyan kéne venni. Bizonyos korban például szerintem lehet „két miatyánk, három üdvözlégyet” is adni, mert egy gyereknek ez ad biztonságot, hogy „na, akkor ez most el van végezve.” De ezt aztán hamar kinőjük. Én legkésőbb serdülőkortól kezdve gyakran megkérdezem, hogy „és mit szeretnél kapni elégtételképpen?” A fiatalok gyakran meglepődnek, mert ez itthon azért nem nagyon szokás. Ha valaki végképp nem tud kitalálni valamit, mondjuk, mert annyira tiszteli a papot, vagy mert épp nem jut eszébe semmi, akkor nem erőltetem, és javaslok neki én valamit. Ilyenkor igyekszem kapcsolódni ahhoz, amit gyónt: „imádkozz az anyukád, apukád, vagy a tesód őrzőangyalához, hogy vigyázzon rá, áldja meg, vezesse a lépéseit”, vagy ilyesmi. De a legjobb mindig az, amit ők találnak ki; ilyenkor nagyon vigyázok, hogy azt szó szerint megismételjem, csak felszólító módban: „Jó, akkor rakj rendet a szobádban”, vagy „tégy valami konkrét jót valakivel”, „hívd fel egyszer a barátnődet, vagy a nagyidat”, vagy tudom is én, szóval, amit ő mondott. Mert miért is ne tudhatná ő jobban, hogy mi segít neki, mire van szüksége; ráadásul az autonómiája is növekszik tőle. Mondjuk azt viszont nem szeretem, ha rituális tisztálkodásra használnak, mondjuk egy kóros bűntudat enyhítésére. Meg szexuálneurózisokhoz sincs sok kedvem asszisztálni – amikor valaki semmi más bűnt nem lát magában, csak szexualitással kapcsolatosat, mert totál erre van fixálva. Főleg azért nem, mert az neki sem segít, meg tőlem is túl sok időt venne el. Ilyenkor néha nagy gonoszul azt adom elégtételnek, hogy most két hétig ne jöjjön gyónni… Viszont a szívemet azért mindig próbálom elevenen és együttérzőn tartani, mert van egy csomó ember, aki azért jön az egyházhoz, mert már minden más helyről kirúgták. Ez az utolsó reménye. A magam részéről nagyon szeretnék nem túlságosan visszaélni ezzel a bizalommal. Jézus Krisztus elég egyértelműen tanította, hogy azokat is szeretni kell, akik nem szeretetreméltók.
Persze – legalábbis az én egyházképem szerint – a pap és szerzetes „job description”-jében az szerepel az első helyen, hogy másokat imádkozni segítsen. Érzékenyen, odafigyelve, úgy, hogy közben maga is imádkozik. Ha már a penitencia-adás csínjáról-bínjáról beszéltünk, én egy ideje azt vettem észre magamon, hogy idősebb embereknél, ahol érezhetően megvan az érett hit, nem bírok hosszú penitenciát adni. Legtöbbször csak azt javaslom: „Válasszon a miatyánkból egy sort, amit most közel érez magához. És amikor egyedül van – mondjuk hazafelé menet – egy belső hangon próbálja ismételgetni, elmondani kétszer-háromszor magában. Mondjuk azt a sort, hogy „Szenteltessék meg a te neved…” Vagy ezt: „Legyen meg a te akaratod…”
Sok hibát is elkövettem gyóntató papként – azzal mentegetem magam, hogy aki dolgozik, hibázik is… De nagyon fáj azért, mert emberekkel „dolgozom”. Viszont titkon abban reménykedem, hogy Isten valahogy képes valami jót kihozni abból is, amit én már nem tudok jóvátenni. Végső soron ő az, aki gyógyít. Papként a feladatunk legfeljebb megtanulni együttműködni vele.

V.
wer: Hogy jött az ötlet, hogy blogot indítsatok? Milyen reakciókat kaptatok eddig?

P. F.: A blog egy rendtársam, Kovács Lajos ötlete volt, négy-öt évvel ezelőtt. Ő médiával foglalkozik – dolgozott operatőrként is a Magyar Televíziónál, és most védte meg a PhD-ját kommunikációelméletből. Neki, amennyire tudom, barátai ajánlották, hogy talán tehetnének valamit a jezsuiták ennek a „piaci résnek a betömésére”, merthogy valós igényt elégítene ki. Persze akkor még azt sem tudtuk, hogy mi fán terem ez a műfaj. Ezért néhány blogger jött vendégségbe egy közösségi ebédre valamelyik konzervatív hírportáltól, mert velük volt kapcsolatunk; ők magyarázták el, hogy mi is az, hogy „kitenni egy posztot”, meg „kommentelni”, meg hogy nem dől össze a világ, ha lehülyéznek egy vita hevében. Aztán egy ultraliberális sztárblogger vacsoravendégünk is volt – audiatur et altera pars. Nekem egyébként ez tetszett meg a műfajban, ez a közvetlenség, meg az azonnali visszajelzés lehetősége. Ilyenre ugyanis nincs esély a katedrán vagy a szószéken.
Bár eredetileg keresőknek szántuk, azt hiszem, ma főleg keresztény értelmiségiek olvassák több-kevesebb rendszerességgel. Az a benyomásom, hogy bizonyos körökben eléggé ismert is – de ez lehet, hogy csak a köreink szűkösségéről szól. Tényleg nincs más ehhez hasonló fórum magyarul, és nemzetközi viszonylatban is alig. Ami van, az inkább konzervatív, és nem sokan beszélgetnek rajta. Külső, nem leírt reakciók közül kevés ért el hozzám. Annyit tudok, hogy van keresztény család, ahol kinyomtatnak egy-egy jól sikerült posztot, máshol meg dühöngenek inkább rajta – de ez már csak hozzátartozik ehhez a műfajhoz.
Számomra egyébként az is tanulságos, hogy melyik bejegyzés mennyi kommentet kap. Egyszer csináltam egy kiértékelést, csak úgy önmagam számára. A legnépszerűbb témák a politika, amihez nem értek ugyan, és nem is örülök, ha az egyház túlságosan beleszáll, de elkerülhetetlen; a spiritualitás – szerintem ezzel dolgunk foglalkozni; a szexualitás – főleg a homoszexualitás, a cölibátus és a pedofília; ezekről mindenkinek van zsigeri véleménye, főleg, ha nem érintett; a hit és tudás viszonya – ami fontos és nekünk testhezálló kérdés. De már szakdolgozat is készült a blogunkról, ha jól tudom.

wer: Miből írtad a doktori disszertációdat?

P. F.: Élt egy fontos teológus a XX. században, Karl Rahner, egy német jezsuita, aki közvetve nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a Katolikus Egyház jó irányba alakult, legalábbis ahogy én látom. Az ő nézeteivel foglalkoztam a nem-keresztény vallásokkal kapcsolatban, és, hadd szerénytelenkedjek, egy kicsit tovább is fejlesztettem, amit gondolt. Tényleg lett néhány eredeti meglátásom, amire büszke is vagyok. Ez nem gyakori a műfajban. Egyébként az a tapasztalatom, hogy az egyház gondolkodása a kívülállók számára nagyon homogénnek látszik, pedig a teológia egyike a legplurálisabb diszciplínáknak. Szóval, a témám az úgynevezett „vallások teológiája” volt. Pillanatnyilag ez a legdinamikusabban fejlődő terület a keresztény teológián belül.

wer: Te vallásközi párbeszéddel is foglalkozol. Hogyan lehetséges egyáltalán két teljesen különböző teológiai és szokásrendszer közti párbeszéd? Mennyire vevők erre a más oldalról, más vallásból érkezők?

P. F.: Az nagyon különböző, hogy mennyire vevők. Most Nairobiban például – ahol pont erről tartottam órákat is – szerveztünk egy konferenciát, amire nem jött el a muszlim fél. Csalódott voltam, mi tagadás, de mondjuk annyiban érthető, hogy nem voltak biztosítva az egyenlő esélyek. A keresztény előadónak, nekem, ugyanis sokkal több időt biztosítottak. Szóval, mentségére legyen mondva, talán én sem jöttem volna el így. Az én mentségem meg mondjuk, hogy nem én szerveztem a programot. Egyébként, ha jobban belegondolok, én azért eljöttem volna. Mindenesetre ez is mutatja, hogy a harmadik világban egyelőre gyerekcipőben járnak a hitközi kapcsolatok, pedig igazán ott volna csak nagy szükség rá! A tanítványaim kérdezték is, hogy nem forog-e otthon veszélyben az életem, hogy ilyen témákkal foglalkozom. Nem fért a fejükbe, hogy ez Európában nem jelent problémát. Ők nagyrészt előtte állnak még a felvilágosodással járó szellemi kihívások teológiai feldolgozásának. Mint mi voltunk mondjuk a XVII. századi vallásháborúk korszakában. Azóta viszont a keresztény teológia sikeresen vette a racionalista történeti- és szövegkritika akadályát, szóval, átgázolt a tűzpatakon. Ez aztán rendesen fel is forgatta a bibliatudományokat meg az egyszerű hívő emberek hitét is. Csak nálunk mára teljesen átment mindez: nem rendülünk meg többé attól, hogy Mózes öt könyvét nem Mózes írta, vagy hogy a hat napos teremtéstörténet nem szó szerint értendő, meg hasonlók. A biblia nem történelem- vagy földrajzkönyv – ezt kell megérteni! Más a műfaja. Szóval, csak párszáz év előnyünk van a muszlimokhoz képest.
Egyébként itthon négy féléven keresztül ment a Faludi Akadémia jezsuita szervezésében egy ún. „Pár(huzamos) beszédek” sorozat a Párbeszéd Házában. Ide a nagy világvallások képviselőit hívtuk meg, és mindenki a maga szempontjából beszélt különböző teológiai kérdésekről, a túlvilágról, a szenvedésről, ilyenekről. A muszlimok, a hinduk (Krishna-tudatúak), a buddhisták (A Tan Kapuja Főiskola), és a zsidók (ORZSE) voltak képviseltetve. Aztán a végén öt-öt percben reflektáltunk egymás mondanivalójára, de az már csak udvariaskodás volt, fenntartandó a jó viszonyt. A sorozatnak egészen jó visszhangja lett, de itt éreztem meg azt is, hogy a vallásközi párbeszéd – legalábbis ebben az akadémiai formájában – egy kicsit kompetitív műfaj is. Jobb lenne inkább az ima légkörében, egy mélyebb szinten találkozni.
Most persze az iszlámmal való párbeszéd a legégetőbb kérdés. Világszerte ma erre fordítják a legnagyobb szellemi energiákat. És bizonyos értelemben tényleg a túlélésünk a tét. Sokaknak az a véleménye – amint nekem is –, hogy a nyugaton élő muszlimok fogják kidolgozni az együttélés paradigmáit az iszlám számára, mert nekik van tapasztalatuk arról, hogy a mai globális világban a különbözőség nem szüntethető meg többé, hanem inkább meg kell tanulnunk, ha nem is mindjárt értékelni, legalább együtt élni vele. És a demokrácia erre van kitalálva, ősidők óta. Csak azon drukkolunk, hogy ezeknek a felvilágosodás utáni, modern és demokratikusan hangolt muszlimoknak egyre inkább legyen hatásuk a nagy mecsetek vallási tanítóira is a muszlim világ szívében, Medinában, Mekkában vagy Damaszkuszban is. A világunk ugyanis de facto sokszínűvé vált, s az együttélésnek – amiről hiszem, hogy lehetséges – nincs más alternatívája.

Képek és forrásaik:
Patsch Ferenc
Loyolai Szent Ignác - www.parbeszed.com
Loyolai Szent Ignác és Xavéri Szent Ferenc - www.jezsuita.hu
Fra Angelico: Szent Domonkos a keresztnél - www.fraangelico-1.blogspot.com
A megfeszített Krisztus Gelencén - http://psat.evt.bme.hu/horvi/szfres-m.htm
Képek a Kelet-Afrikai Katolikus Egyetemről
Jeruzsálem látképe

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése