2011. december 12.

„…látod, hogy Isten fölemel, hogyha kéred, és nem mondom, hogy könnyű lesz az ár, nagyon drága lesz, de azt mondom, hogy ki lehet fizetni”

Interjú Nótár Ilonával cigányságról, szülésről, írásról és önmegvalósításról

Én komolyan hiszek az írott szóban. Általában nem érzem úgy, hogy bármit is elvenne a lényegből az, hogy nem hallom a szöveget, csak olvasom. Most mégis sajnálom, hogy nem tudom Ilona hangsúlyait és kézmozdulatait mellékelni az interjúhoz, mert még sokkal kifejezőbb lenne. Ez egyébként nem előzetes mentegetőzés, mert láthatjátok, hogy így, gesztikulációtól megfosztva is mennyire jókat mond.

Nótár Ilona szülésznő, a sosinet újságírója, oktató a SOTE-n. Első regénye egy önmagát kereső roma nőről szól, akit egy szerelem vezet el cigány gyökereihez, később pedig házassága felbontásához.


wer: Mit tanítasz pontosan a SOTE-n?

Nótár Ilona: Igazság szerint épp kezdem leépíteni az óráimat a második regényem miatt, de persze még ott vagyok. A tantárgy neve „interkulturális kommunikáció”, és kötelező része a tantervnek. Elméleti órát kevesebbet tartok, a gyakorlatit jobban szeretem. Azt gondolom, hogy a hallgatókban akkor történik valami, ha ők szülik meg az igazságot. Ez úgy néz ki, hogy például először megosztom a csoportot, és érvelni kell egy kérdés mellett és ellen. Már ilyenkor gyakran előkerülnek a sztereotípiák. Aztán előveszek három fotót, és megkérem a hallgatókat, hogy állítsanak össze egy képet a fényképen szereplőkről a benyomásaik alapján, majd mondok három szöveget három ember életéről. Ezekről is véleményt kell formálniuk, és a képekhez kapcsolni. Gyakran kiderül, hogy Felliniről a kinézete alapján azt hiszik, hogy egy seftes, rosszindulatú, gonosz cigányvajda, míg mint rendezőt, a szöveg alapján méltatják. Vagy egy cigányfiúról, akitől mindenki fél, kiderül, hogy egy focista, jólelkű gyerek. Elsősorban nem az a baj, hogy valakit elhelyezünk a világképünkben, hanem az a kérdés, hogy képesek vagyunk-e reszetelni, és az új tapasztalatok alapján kialakítani egy új képet róla, kimosva az otthonról hozott sztereotip nézeteket. A képek után pedig jönnek a helyzetgyakorlatok. Például, hogy megjelenik egy oláh cigány család az orvosnál, onnantól kezdve, hogy belép a rendelőbe, és négyen akarnak bent lenni, az asszony meg nem engedi, hogy megvizsgálják, vagy szülés van, és a gyereket megköpdösik születés után, vagy éppen a férfi kiabálni kezd, mert félti a feleségét, és az orvos ezt halálos fenyegetésnek érzi, pedig egyáltalán nem az. És akkor megbeszéljük, hogy ennek milyen kulturális háttere van, hogyan tudjuk megoldani ezt a kommunikációs helyzetet, és nyertesei lenni mindannyian.

wer: Mi a háttere ennek a kommunikációs szakadéknak?

N. I.: A nili blogján nagyon sok minden rajta van ezzel kapcsolatban. Például az, hogy a romák betegségfelfogása mennyire más, mint a nem romáké, illetve, hogy amit a nem romák szörnyen agresszív helyzetként élnek meg, az a romák szempontjából egyáltalán nem az, attól lesz agresszív, ahogyan erre reagálnak.

wer: Mondanál egy konkrét helyzetet?

N. I.: Például bemegy egy négytagú család a kórházba, amikor a feleségnek baja van, de a férje beszél, mert ő a családfő, és mondja, hogy „doktor úr, most már elegem van, itt állunk két órája, senki nem mond semmit”, rácsap az asztalra, „meg fog halni a feleségem, semmit nem tudunk, de rá van írva a lapra, hogy morbus…”, és erre az orvos megijed, hogy őt most itt meg fogják ölni, holott az ember azért kiabál, mert meg van rémülve, és azért van bent a családja, hogy támogassa a feleségét, mert neki ez az egyetlen biztonságos környezet egy olyan társadalomban, ahol ők kitaszítottak. Hiszen számukra a család maga az ország, az a környezet, ahol ők azok lehetnek, akik. Mert ha innen kimennek, akkor ők már az a cigány, amit mondanak róluk a kívülállók, ami egy bélyeg: rossz, gonosz, tolvaj, gyilkos, börtöntöltelék, büdös… soroljam? Na, és mi a megoldás erre a helyzetre az orvosnál? Hívjuk a biztonsági őrt, vagy rendre intjük a férfit, hogy viselkedjen végre rendesen? Pedig ő rendesen viselkedik. Csak a romák alapvető kommunikációja nonverbális. A metakommunikációban sokkal előrébb tartanak, mint a nem romák, mivel náluk az írásbeliség és a történetiség nem volt soha erős. Az arckifejezés, artikuláció, kézmozdulatok, a hangos beszéd az, amivel a társadalom perifériáján élve el tudták adni magukat, és megkeresni a kenyerüket. Az, hogy ő így viselkedik, nem jelent semmit, amit csinál, az a saját kultúrája szempontjából teljesen rendben van, sőt, ez a tisztelet jele is lehet: az az ember úgy viszonyul az orvoshoz, mint az apjához vagy az anyjához. Nem megverni akarja, hanem a legnagyobb félelmében őszintén kitárulkozik. Ha erre kap egy pozitív visszajelzést, leültetik, és elmagyarázzák, hogy mi van a papíron, akkor lehiggad, látja a dominanciát az orvos részéről, és azt is, hogy egyenlő félként kezelik, nem pedig azt mondják, hogy „magával nem beszélek, csak a feleségével, menjen ki”. Ráadásul az orvos tanítani is tud, ha már kialakult egy bizalmi viszony. Pista bácsi felfogja ám, hogy nem kell kiabálni a doktor úrral, mert a doktor úr megérti akkor is, ha halkan beszél.

wer: A családcentrikusság nem eleve a kultúra része? Nem erre vezethető vissza az, hogy együtt akarnak lenni a vizsgálatkor?

N. I.: Ez is az oka, igen. Például a romák számára a gyerek a család alapja. Sokan mondják, hogy a romák szülik a halálra a gyereket, de ez egyáltalán nem igaz. A romáknál nincsen család gyerek nélkül. Ők a házaspárt nem tudják családként kezelni, amíg a gyerek meg nem születik. Az elsőt nem is szokták elvetetni szinte soha.

wer: Hogy néz ki egy szülés a romáknál?

N. I.: Ha csak a három roma csoportot nézzük, az oláh, a beás és a muzsikus cigányokat, azok között is egészen mások a szokások. A beásoknál és az oláh cigányoknál nem jellemző az apás szülés, mert ott látszik, ahogy ők mondják, a nőknek a csúnyája. Az oláh és beás cigányoknál a szexualitás még a házaspárok között is tabu. A cigányasszonynak szégyen alul meztelenül mutogatni magát. Igaz, segítettem már apás szülést beás és oláh cigányoknál, de nagyon kellett figyelni, hogy elválasszuk a férfit a meztelen részektől, és így a felesége tisztessége megmaradjon. De például amikor megszületik a gyerek, piros szalagot kötnek a csuklójára, hogy a gonosz ne tudja megkörnyékezni, amíg meg nem keresztelik. Megköpdösik, hogy szerencsét kívánjanak rá, vagy pénzt adnak neki; pálinkát isznak azonnal a tiszteletére, hogy az megfoganjon rajta, és hosszú élete legyen, a fürdővizet nem öntik ki aznap, csak másnap, és oda öntik ki, ahol nem lépnek bele, mert akkor megtapodják a szerencséjét, és nem nézik hosszú ideig a gyereket, hogy ne verjék szemmel… nagyon hosszú ideig lehetne sorolni ezeket a szokásokat, és ha ebből csak néhányat betarthatnának, már előrébb lennénk. Mi is tiszteljük a magyarok szülési kultúráját, hagyományait, amikről azt hiszed, nincs, pedig én látom, hogy van, csak már teljesen természetesnek veszik. Ha mi megfelelünk a magyar hospitalizáció szabályainak, akkor csak azt kérjük, hogy tessék figyelembe venni más kultúrákat is.

wer: Romák szoktak otthon szülni?

N. I.: Ritkán, mert nagyon félnek. Érdekes, mert régen a bábaságnak nagy hagyományai voltak, hiszen sok helyen be sem engedték a cigányokat a kórházakba. Ma a helyüket már átvették az orvosok. Annyira nagy tekintélye van az orvosoknak, hogy gyakorlatilag istenként tisztelik őket. Még a legszegényebbeknél is jelen van a paraszolvencia jelensége, talán azért is, hogy megvegyék az egyenlő bánásmódot.

wer: A kismamás fórumokon sokat írnak arról, hogy a roma kismamáknál ott az egész család, és ez a többi szobatársat zavarja.

N. I.: Ha a romáknál születik egy gyerek, az a legnagyobb áldás és öröm. Tudom, hogy ez a nem romáknál is így van, de náluk ez családi ügy. A romáknál viszont ez azt jelenti, hogy egyel nagyobb lett a nemzetség, hogy egyel többen vannak, egyel erősebbek lettek, vagyis még megvannak, még fent vannak, még élnek. Kicsit mindenkihez hozzátett ez a gyerek egy olyan társadalomban, amelyik elnyomni igyekszik őket. Nagyon nagy szégyen és tiszteletlenség lenne, ha az a sok ember nem jönne el látogatóba. Ugyanakkor a kutatások és a tapasztalataim is azt támasztják alá, hogy a romákban megvan a készség, hogy változtassanak, és belátták, hogy problémát jelent az egészségügyben, ha egyszerre sokan vannak a kismamánál; még akkor is ezt mondták, amikor tizenketten voltak ott a folyosón, és megkérdeztem őket, még akkor is egyetértettek. Azt gondolom, hogy ez is egy kommunikációs kérdés. Egy jó orvos simán meg tudja csinálni, hogy megnézi, ki a domináns ember a csoportból, azt elhívja külön, elmondja, hogy „Uram, ez így nem megy, mert zavarja a többieket. De nem szeretnénk megakadályozni, mert tudjuk, hogy ez önöknek fontos, és örülünk, hogy együtt örülnek a családdal, csak arra kérjük, hogy ezt csinálják szervezett formában. Megkérem önt, mert önben megbízom, hogy irányítsa a többieket, és kettesével menjenek be, és ezt én engedélyezem”. Az a férfi a világ legboldogabb embere lesz, a világ legnagyobb tisztességének fogja tartani a megbízást, és onnantól kezdve azok a családtagok kettesével mennek be, mert az a cigány ember úgy helyre rakja őket, hogy ember nem lesz, aki ki meri nyitni a száját ellene, hiszen őt mindenki tiszteli. Ennyit kellene tudni a kultúránkról ahelyett, hogy kiáll az orvos, és elküldi őket, hogy takarodjanak, mert ezektől még dolgozni sem lehet. Ez a beszlgetés két perc lenne.

wer: Mi van, ha meddő valaki?

N. I.: Az nagyon nagy szégyen, általában a nőnek, mert a férfiak nem mennek orvoshoz. Válóok, és mindig a nő tisztességét érinti. De nem jellemző rájuk a meddőség, csak nagyon kis százalékban. És persze nagyon korán is szülnek. Én magam is már tizenhat évesen arra vágytam a legjobban hogy gyerekem legyen. A férjemet azért is választottam, mert láttam benne az apát. Egy cigány nőnek legfontosabb a gyerek, sokan úgy gondolják, erre vagyunk predesztinálva, amikor megszületünk, így töltjük be a sorsunkat. Huszonegy évesen szültem az első lányomat, két és fél év múlva a másodikat; szokták kérdezni, miért nem szülök többet, de hat testvérem közül senkinek nincs két gyereke egy húgomat kivéve, és nem akarnak többet. Látják, hogy mekkora a gyűlölet, a szegénység. Én is ötöt akartam, de láttam, hogy kettő is mekkora feladat. Ez nem csak nemzőképességtől meg pénztől függ, hanem szívtől és lélektől, és ez a legfontosabb. A lányaim életem legjobb döntései.

wer: Említetted, hogy a tisztaság mekkora erény. Eközben sok cigánylányt látni az utcán, akik nem ezt sugározzák.

N. I.: A magyar cigányok nyolcvan százalékban vannak a többiekhez képest, én is az vagyok. Az oláh cigányok neveztek el minket így, mert a szemükben olyanok vagyunk, mint a magyarok. Abban az értelemben igazuk van, hogy a romungrók – magyar, muzsikus cigányok - először vették fel a magyar társadalom szokásait. Tényleg sok olyan cigánylányt lehet látni, akik miniszoknyában járnak, szerintem azért is, hogy ne különbözzenek a magyar társadalomtól, meg mert otthonról nem kapnak semmit, ami arra indítaná őket, hogy maradjanak meg a hagyományok mellett. A szüleik már megkeseredtek a megkülönböztetésben, és azt üzenik a gyerekeiknek, hogy ne különbözzenek semmiben. Az oláh cigányoknál a hosszú szoknya, a kendő, a kötény, a szalag a hajban még megvan. De ők sokkal szegregáltabban élnek. Ezért is őrizték meg a kultúrájukat.

wer: Miért lettél szülésznő?

N. I.: Mert segíteni akartam az embereknek, a közösségnek, amelyikben élnek. És azt gondoltam, az egészségügy egy olyan hely, ahol a romáknak segítségre van szükségük. És az is kellett, hogy olyan munka legyen, amibe nem keseredek bele két év után, meg persze, hogy lehessen esti tagozaton végezni, mert nekem addigra már volt két gyerekem. Én nem vagyok ott állományban, akkor megyek, ha hívnak, ezt a döntést egyébként többször meg kellett hoznom. Szültem két gyereket, és ha a világot megmentem is, de a két gyerekemet elvesztem, akkor én kudarcnak vallom az életemet, ugyanis ez a kettő gyerek rám lett bízva, nem az iskolára, az intézményre vagy a zöld fűre, hanem rám, és nem felnevelnem kell őket, hanem embert nevelni belőlük az Isten kegyelmével. Nem vállalom, hogy megmentek kétszáz anyát, és elvesztek két gyereket, akik belőlem jöttek ki.

wer: Emellett írtál egy könyvet.

N. I.: Hát igen, legjobban írni szeretek. Az én életem valahogy a szóhoz vezet. A szülésznőséget is azért végeztem el végül, bár előre ezt nem tudtam, hogy a katedrán taníthassak egyetemi hallgatókat. Van tartalom bennem, van mit mondanom. Az, hogy írom vagy mondom, mindegy, de minden a szóhoz köt, nekem ez az ajándékom. Újságíró és szülésznő vagyok, mert megtanultam a szakmát, író vagyok, mert ezt szeretem.

wer: Különutasnak tűnsz a cigányságon belül is.

N. I.: Abszolút mértékben nem vagyok a hagyományos értelemben vett cigány nő, még akkor sem, ha nagyon tisztelem a hagyományainkat, és a gyerekeimnek át akarom adni azokat. De igaz, hogy eljöttem a tűzhely mellől, és állásom van, civil pályám, állandóan tabukat török a cigányság körében is, megírtam az első regényemet, ami egy házasságtörő cigány nőről szól, pedig ezt egy cigány nőnek még gondolni sem szabadna, nemhogy leírni és kimondani. Igyekszem tágítani a határokat, de nem polgárpukkasztásból, hanem mert a világ olyan szép, és érdemes megismerni és meglátni a színeit mind a cigányoknak, mind a nem cigányoknak. Szeretem az embereket kimozdítani a komfortzónájukból azért, hogy lássanak túl a határaikon, de ehhez nekem is látni kell; szeretek figyelni, és csendben lenni, de így mindig renitens leszek. Én ezt vállalom.

wer: A cigányokról szóló történetek nagy része pedig házasságtörésről, meg robbanó szerelemről szól.

N. I.: Igen, hát az oláh cigányok azért mennek 13-14 évesen férjhez, hogy még biztosan tiszták legyenek. De persze a férfinek nagyobb szabadsága van. De a szexről még húsz éves házasság után sem beszélnek. Én ebben szeretnék hatalmas változást hozni a tudatos családtervezés programmal, amelyik azt mondja, hogy beszélgessünk, és készítsük fel a fiatalokat arra, hogy felépítsék az életüket, és tanítsuk meg őket arra, hogy merjenek álmodni, ráadásul nem arról, hogy lesz holnap cipőjük, hanem arról, hogy tanítók lesznek meg királyok. Mert az, aki nem evett két napja, az nem fog álmodni, és nem fog kijönni a nyomorból, és akkor megveheti bármelyik politikus. Akkor lesz egészséges öntudatunk, ha a gyerekeink mernek álmodni, és akkor elkezdhetünk beszélni tudatos családtervezésről, szexről, a nő szerepéről.

wer: Neked hogy sikerült kitörni?

N. I.: Ha azt mondom, hogy véresen kemény volt, azt értsd szó szerint. Én tizenhárom-tizennégy évesen éjszakákon át dolgoztam, és sokszor inkább kinevetett a családom, mint megértett. Nem értették, mi bennem ez a vágy. Mondtam az anyukámnak, hogy „anya, tovább szeretnék tanulni”. Mondta, hogy „minek, menjél dolgozni, kenyerünk sincs”, igaza volt, tényleg nem volt. Mondtam, hogy „de én akkor is”. Mondta, hogy „jó, keressünk egy szakmunkást”. De én gimnáziumba akartam. „Mi van? Az elitképző, a gádzsóknak a helye, a parasztoknak, minek akarsz közéjük menni? Kenyerünk nincs, cipő nincs a lábadon, te meg elmégy a parasztok közé gádzsónak lenni? Úgyse fogadnak be soha, soha nem leszel te ott közöttük magyar!” Mondtam, hogy „nem akarok anyu, dehogy is, mindig cigány leszek, csak értsd meg, látni akarok, nem lehet, hogy így éljük le az életünket, hogy nem látunk túl az utcán. Én akarom látni, hogy élnek az emberek.” Anyu nem értette. Csórikám csak azt látta, hogy neki ez mennyibe fog kerülni. Én meg nagyon jól láttam, hogy el kell mennem dolgozni, mert anyám ezt nem tudja kifizetni. Nagyon sokszor volt, hogy étlen-szomjan kellett elindulnom a gimnáziumba, lógva a vonaton, a buszon, a héven, éhesen is mentem haza, otthon sem ettem, jégverem szobában aludtam, és éjjel mentem dolgozni. Bármilyen munkát elvállalaltam, újságkihordást, üvegválogatást, pattogatott kukorica árulást, csomagolópapír árulást. Gimnáziumba először Aszódra jártam, de két év után el kellett jönnöm, mert a tanár annyira utált, hogy nem mertem neki megmondani, hogy tovább akarok tanulni. Aztán a tizenhatodik kerületben érettségiztem le. Anyuék közben ezt úgy fogták fel, hogy ha én eljövök otthonról, akkor megtagadom őket, mert annyira hosszú évszázadokon keresztül éltek nyomorban, hogy nem volt arra hitük és látásuk, hogy onnan ki lehet törni egy aprócska kis büdös cigánylánynak, mint én. És nem hitték, hogy erre lenne eszem, mert ugyanolyan voltam, mint ők, amiben igazuk volt, de volt hitem Istenben meg magamban meg az emberekben, hogy én ezt megpróbálom. Mentem a vonatsíneknél, és nem láttam mást, csak a kék eget meg a sínt meg a kavicsot, gyalog mentem a munkába, azért a sínek után, mert nem tudtam az utat, csak hogy a vonat odavisz, és megfogadtam Istennek a síneken, hogy ha nem segít, akkor én elesek, de az útközben lesz. Tényleg kibicsaklott a bokám, és elcsúsztak a csontjaim. Már késésben voltam, kavicsos volt az út, állandóan kibicsaklott a lábam. De megfogadtam, hogy elmegyek holnap is. Amikor a sínek mentén megérkeztem az állomáshoz, megkérdeztem a taxist, hogy merre kell menni; a munkából fél órát késtem, könyörögtem a munkavezetőnek, hogy beállhassak, mondta, hogy menjek csak; nem volt ételem-italom, nagyon szomjas voltam, láttam, ahogy ettek az emberek, tele volt a levegő gyógyszerporral, mert ez egy gyógyszergyár volt, vérzett a szám a szárazságtól, lejárt a nyolc óra, és kértem a munkavezetőt, hogy had’ maradjak még négy órát; maradhattam, hazamentem éhesen, nem várt senki, nem aggódott értem senki. Sírtam, aludtam, másnap elmentem iskolába, aztán dolgozni. És nem lett jobb. Nem lett csoda. Kemény árat kellett kifizetni. De nem keseredett meg a lelkem. Hálás voltam Istennek, hogy dolgozhatok. Tudtam, hogy az a négy óra, az nekem ötszáz forint, ami kétnapi kajám, addig nem fogok éhezni, mert lesz zsömlém, vagy tudok az antikváriumban venni kettő könyvet, és az nekem táplálék lesz a jövő héten. Nehéz volt, de csodálatos és nagyszerű. Ettől hitelesen tudok beszélni azokkal, akiknek azt mondják, hogy ő senkiházi, aljas, aki azt hallja, hogy ő csak egy érdemtelen, tehetségtelen cigány. Én meg azt mondom, hogy én is az voltam, dettó, és látod, hogy Isten fölemel, hogyha kéred, és nem mondom, hogy könnyű lesz az ár, nagyon drága lesz, de azt mondom, hogy ki lehet fizetni.

wer: Hogy reagál a környezeted arra, amit csinálsz?

N. I.: Most már büszkék rám. De volt egy idő, amikor anyukámékkal nem is beszéltem. Nem találtuk a közös hangot. Aztán leültünk, és azt mondtam, hogy „soha többet nem fogom szégyellni magam előttetek. Szégyelljétek magatokat ti. Én soha nem kértem számon rajtatok semmit. Mert elismertem, hogy ez az út nagyon nehéz. Ti meg mindig számon kértétek rajtam, hogy lett belőlem valaki. Holott én soha nem tagadtam meg, hogy cigány vagyok, pedig ezerszer megtehettem volna, és ha nem fogadtok el így, nem jövök többet.” Látszott, hogy akkor leesett a hályog a szemükről, megértették, hogy én ezt komolyan gondolom, megváltozott a kapcsolatunk teljesen. Volt viszont előtte pár év, amikor azon vívódtam, hogy tényleg rossz cigány vagyok-e, közben meg a magyarok közt büdös kis cigánylánynak éreztem magam. Ráadásul a szülészeten ezt ki is mondták. Nagyon fájt. Olyanokat csináltak velem, hogy körben ültek, én meg álltam, jött be a doki, hozott valami gyümölcsöt, mindenkit megkínált, rajtam átemelte, mintha ott sem lennék. Olyan szinten lenéztek, hogy úgy éreztem, jóval a takarítónő alatt vagyok. Odamentem a beszélgető kollégákhoz, és nekem nem válaszoltak, levegőnek néztek. Volt, hogy mindenki előtt megvádoltak, hogy elloptam a kulcsot. Közben sokkal többet voltam gyakorlaton, mint a többiek. Amikor láttam, hogy az újoncokat kedvesebben kezelték nálam, harmadévesnél, rádöbbentem, hogy „Úristen, én nekik soha nem fogok megfelelni, mi keresnivalóm van itt?” Sokszor mentem haza sírva, de aztán fölkeltem, és tudtam, hogy az az ölelés, amit attól a cigányasszonytól kaptam, meg az a cigányember, aki sírva megfogta a kezem, és azt mondta, hogy „köszönöm”, sokáig elég lesz, és bevállaltam, hogy másnap bemegyek, felteszem a ctg-t, el is magyarázom, mi mit jelent, még akkor is, ha az csak egy büdös cigány, és nem fog fizetni. Akkor azt gondoltam, hogy erről beszélni kell. És persze vannak jó tapasztalataim is. Együtt vezetünk szüléseket például egy doktornővel, aki sírva jött oda, hogy mennyire hálás az én szerepemért, és én sok cigányasszonyt is küldök hozzá, mert tudom hogy nagyszerű szakember és nagyon megértő ember.

wer: A családoddal hogy egyezteted össze ezt a sok munkát?

N. I.: Hát, nehéz. A férjem egy cigányember. Míg a magyaroknál van olyan, hogy a férj segít, takarít, addig a cigányoknál nem nagyon. Én otthon minden nap főzök, sütök, takarítok, a gyerekeket nevelem, nem csak hagyom nevelődni, tanulok velük. A férjem nagyon sokat dolgozik. Hazajön hulla fáradtan, fölteszi a kanapéra a lábát. Én hazajövök hulla fáradtan, még a cipőmet sem tudom levenni, a krumplihámozó már a kezemben van, aztán elrohanok a gyerekekért, be a boltba, takarítás, el kell vinni őket fuvolára, szolfézsra, zumbára, és még nem is beszélgettem velük. Este tizenegykor aztán még le kell ülnöm a gépem elé dolgozni. És nem egy napom ilyen, minden napom ilyen. Szóval a maradék időben lehet karriert építeni.

wer: A férjed hogy fogadta a regényt?

N. I.: Nem mertem megmutatni neki, amíg kész nem lett, mert tudtam, hogy ki fogja verni nála a biztosítékot. Azt is tudtam, hogy ha ő ezt nem vállalja, akkor azt el kell fogadnom. Aztán elolvasta, és azt mondta, hogy „hát… sajnos, túl jó ahhoz, hogy fiókban maradjon”. A regény el is indult az útján, de a férjem kapott is érte. A visszajelzések kilencven százaléka pozitív volt, de a maradék tízet ő kapta: „hogy engedhetted meg a feleségednek?”, „ez rólatok szól, nem veszed észre?”, „tényleg ez történt közöttetek, valld be!”, „nézz már utána a feleségednek!”, „nagyon el van eresztve a feleséged, ha erre ér rá…”. De ezt sikerült neki abszolválni; a második regény húzósabb lesz. Meg van egy novelláskötet, az lesz a címe, hogy „Amit a nő kíván”. Egy nő hétköznapjairól szól, akinek szerves része a cigány mivolta, és ez szerintem egy különös ízt ad a dolognak. Tele lesz igaz és pikáns töténetekkel.

wer: A regényedben Roland egy hagyományos értelemben vett cigány macsó férfi. De milyen ehhez képest egy magyar férfi ideálisan?

N. I.: Nem tudom, nincsen ilyen kapcsolatom velük. Nem is biztos, hogy fontos, hogy cigány-e vagy magyar, inkább, hogy milyen ember. És ami a regényben van, az nem feltétlenül az, ami számomra ideális. Nekem nem a külső számít, hanem az, hogy tudunk-e együtt gondolkodni. Nagyon fontos a gondolat szabadsága. A férfiban az számít, hogy mennyire haladó gondolkodású. De a regénybeli Roland vadember. És ez jön a cigány hagyományból. Egyébként volt egy érdekes eset a hétvégén. Interjút csináltam a sosinak, és beszélgettem egy barátommal, egy cigány férfival, amikor odajött egy másik cigány férfi. Erre azt mondta a barátom, hogy „Ilonát azt nem, nem engedem”, mire a másik felháborodott, a barátom aztán megint elküldte, „Nem mennél el innen? Épp beszélgetünk…”, - ő onnantól kezdve, hogy beszélgetett velem, úgy érezte, hogy a másik a territóriumát sértette, amikor odajött, pedig senkije nem vagyok neki. Tehát van bennük ez az őselemi ösztön, ez a vadság, hogy ez az enyém. Én meg csak mosolyogtam, hogy ez a közjáték, ez mi?

wer: Miből fakadhat ez?

N. I.: Egyfelől onnan, hogy természeti népség vagyunk, másrészt, hogy törvényen kívüliek voltak, a vajda adta a törvényt, de ők nagy szabadságot engedtek. A nő szerepe mindig alárendeltebb volt a családban, a férfiak pedig egymás felé nagyon erősen kifejezik a dominanciájukat. Látod, még rajtam is elmarakodtak, pedig én egyiké sem vagyok. Nekem ez megmosolyogtató, de beleszólni nem mertem volna a vitába, megszégyenítettem volna őket.

wer: Istenhez mikor kerültél közel?

N. I.: Tizenhárom éves koromban. Nagyon kerestem Istent. Felnéztem az égre, és úgy éreztem, hogy itt valami nincs rendben. Rájöttem, hogy valamit eltitkolnak előttem, mert az nem lehetséges, hogy emberek úgy éljék le az életüket, hogy megszületnek, meghalnak és ennyi. Mondtam is magamban, hogy az élet ennél több, csak nem mondják el. Mivel mindenhonnan azt hallottam, hogy az igazság Istennél van, elmentem templomba, és jártam hittanra a testvéreimmel. Énekeltünk a hideg templomban, és mindenki megfogta egymás kezét, de a miénket nem fogta meg senki, mi meg sírtunk, folyt a könny az arcunkon, és akkor megállította a menetet a hittantanár, és mondta, hogy megérdemeljük, mert mi tolvajok vagyunk, büdös tolvaj cigányok, mi meg sírva énekeltünk tovább. Aztán rájöttem, hogy igaza van, mert múlt héten tényleg fát loptunk az erdőből, csak senki nem kérdezte meg, hogy hogyan jutottunk el idáig. Meg volt a betlehemi játék, én meg gondoltam, hogy eljátszom Szűz Máriát, erre mindenki kiröhögött a tanár vezénylésével, hogy mit képzelek magamról, örüljek, ha bárányka lehetek és bégethetek. És akkor rájöttem, hogy én ezt az istent nem keresem, az én istenem egyenlőségről beszél. Aztán jött a Hit Gyülekezetéből egy srác, hozzám küldték, mert tudták, hogy én nagy istenkeresésben vagyok. Ez akkoriban volt, amikor apám elűzött minket otthonról, megverte anyámat, mi meg menekültünk, mert féltünk, hogy agyonüt minket. Na és ott volt egy srác, aki hirdette az evangéliumot, és éreztem, hogy végre egy ember, aki azt az Istent hirdeti, aki nekem kell, aki azt mondja, hogy egyenlő eséllyel indulok. És ehhez a reménységhez odakötöttem magam. Most is Istennek adok hálát minden sikeremért.


2 megjegyzés:

  1. Jó volt olvasni!
    Ilona gondolatait és a blog "ars poetica"-ját is!

    Gratulálok Nektek,a legjobbakat a továbbiakhoz!

    :)

    VálaszTörlés
  2. Köszönet a jó szóért és biztatásért!

    VálaszTörlés