2011. november 23.

„Sosem sajnáltam az időt egy látszólag értelmetlen kalandra” -- Interjú Belényi Dániellel

Nekem először a blog tetszett meg. Szeretem a hétköznapian extrém sztorikat. És ha mondjuk velem éppen nem történnek meg, akkor nagyon jó olvasni róluk. Dani nem bír megülni egy helyben, és ez azért érdekes, mert néha úgy érzem, én sem, de én mégis megülök. Valami szabadság van abban, ahogy a világban mozog, meg abban, ahogyan ír róla. Érdekelt, hogyan is csinálja.



Belényi Dániel idén megnyerte a goldenblog szavazást a helyi érték kategóriában. Blogjában külföldi útjai során szerzett személyes élményeiről ír, elsősorban Iránból, Afrikából és a Közel-Keletről. Tudósításai jelentek meg a líbiai harcokról, Afganisztánról, Etiópiáról.

wer: A blogod alapján egyértelmű, hogy Irán a kedvenced. Hogy alakult ez így?

Belényi Dániel: Ez volt az első Európán kívüli ország, ahol jártam, és egyből nagyon megtetszett. Minél többször mentem, annál inkább láttam, milyen keveset tudok markolni belőle, mennyi megismerni való van még. Szép lassan lett ott egy baráti köröm, kiismertem helyeket, aztán túrát vezetni is jártam már vissza. Az első barátokkal úgy találkoztam, hogy elmentünk kicsit benézni a hegyek közé; nem akartunk sehova felmászni, de aztán egy fiatal csapat megosztotta velünk a felszerelését, a kajáját, és felhúztak, felvontak a legmagasabb csúcsig, ez pedig elég jó kötőanyagnak bizonyult. Most már elég sok barátom van, így ha Teheránba megérkezem, legalább négy napot csak arra kell szánnom, hogy mindenkivel találkozzak.

wer: Egy ottani baráti összejövetel miben különbözik az itthonitól?

B. D.: Szinte semmiben, kivéve, hogy ott jobban rákészülnek arra, hogy átugorjanak egy kávéra. Ha már megyek, akkor kéne vinni valamit, ők meg úgy gondolják, hogy kéne főzni valamit.

wer: Mik Iránban a társadalmi elvárások a huszon-harmincévesek felé?

B. D.: Legtöbbjüknek van felesége, a barátnő-státusz nem annyira tartható fönn huszonnégy-huszonöt fölött, és a szülők nem ismernek kompromisszumot, ha házasságról van szó. Mondjuk, ez úgy néz ki, hogy a gyerek választ, de a szülő hagyja jóvá. Most házasodott meg két barátom, az egyikük felesége utálja a túrázást, és nem szereti, ha a férje eljár velünk, de azért megengedi, a másik felesége viszont egyenesen megtiltotta a férjének, hogy eljöjjön. Pedig ez a srác azelőtt télen fölment a hegyekbe, és egy jégbarlangban lakott egy hétig, amit magának ásott, hogy kint legyen a természetben.

wer: Ők jártak előtte?

B. D.: Nyilván beszélgettek, meg voltak együtt itt-ott. Kérdeztem tőle, hogy ez hogyan is fog működni, ha most valójában a lényét adja föl, de ő azt mondta, ezek a tradíciók, meg végül is szeretik egymást. Ha európai lenne, borítékolnám az egy éven belüli válást, de ők szerintem ellesznek évekig, megcsalni sem fogják egymást, talán csak beszürkülnek. Értették a felvetésemet, de azért előtte hosszan fel kellett vezetni, hogy világos legyen. A pragmatikus kérdések ott felülírják az érzelmi kérdéseket. Persze ezt nyilván családja válogatja. A dél-teherániak konzervatívabbak, az észak-teherániak inkább liberálisak. A szerelmi házasságot egyébként nem hiányolják annyira, inkább azt az életstílust, amit a tévében látnak. De bandázni, inni, szívni ott is lehet, csak konspirálni kell, meg olyan barátokat szerezni, akik ebbe bevonhatók. Akinek viszont van pénze, az köröket ver minden európaira bulizás tekintetében. Különösen, ha rendesen le tudja fizetni a rendőrséget.

wer: Mit szólnak ahhoz, hogy eközben Iránt nagyon veszélyes országként kezelik az európai vagy az amerikai médiában?

B. D.: Nem esik jól nekik, hogy ilyennek van beállítva az országuk, különösen, hogy Irán páratlan, főleg ha megnézed a kulturális gyökereket; mi európaiak sem vagyunk hozzájuk képest sehol; a Perzsa minden idők legnagyobb birodalma volt. A mai kép pedig nem annyira arról szól, hogy ők egy kultúrnép lennének, vagy esetleg toleránsak, pedig azok. Nem a kormány retorikájáról beszélek, hanem a hétköznapi emberekről. Még a leghardcore-abb, legfanatikusabb iszlamisták is nagyon kedvesek, barátságosak, segítőkészek.

wer: Miért fontos neked az utazás?

B. D.: Nem az utazás izgalmas önmagában, azon már túlvagyok. A turistáskodás már nem köt le; mindig ugyanazokból a körökből áll. Ha az ember elmegy hátizsákozni, tök mindegy, hogy Ázsiába, Európába vagy Afrikába, ugyanazokkal az emberekkel fog találkozni, ugyanazokat a problémákat kell megoldania: hol fogok lakni, mit fogok enni, hogy jutok el valahova... Ezt én is nagyon szeretem, de még jobban, ha van valami misszió benne. Most például Etiópiában voltam a szomáliai határvidéken. Egy segélyszervezet küldött oda, és az országnak az a déli része, ahova utaztam, még az útikönyvben sincs benne. Ez egy hatalmas, több Magyarországnyi terület, nekem pedig oda kellett menni, megnézni, hogy mi van ott egyáltalán. Ez jobban érdekel, mint bejárni az útikönyvben is leírt, egyébként gyönyörű hegyeket.

wer: A blogodból úgy tűnt pedig, hogy ez a bejárás is cél.

B. D.: Igen, de mindig kevésbé ismert helyeken voltam, és mindig írtam róla, hogy mások is megismerjék. De ami például Etiópiában tetszett, az a kihívás volt. Hogy egy tök ismeretlen terepről kellett egy komplex képet összerakni, ami alapján aztánfejlesztési programot lehet indítani. Amit én szeretek, az a napi tervezhetetlenség, hogy máról holnapra történnek a dolgok. A sok év utazás alatt arra jöttem rá, hogy sok mindent nem tudok és akarok megcsinálni, például videózni nincs türelmem, cserébe viszont szinte bárhol bármit kiderítek, ez tényleg nagyon megy. Ez mondjuk már a legelején is nyilvánvaló volt, csak nem tudtam, hogy ebből meg is lehet élni. És az utazásban mindig volt egy jó adag adrenalin, most már egyre kevesebb persze, de azért még mindig akad egy-egy izgalmasabb nap.

wer: Mi a titka annak, hogy bármit bárhol kiderítesz? Hogy csinálod?

B. D. : Jó, most hogy ezt így visszamondod, úgy hangzik, mintha kém lennék. Ráadásul kevésbé stabil országokban éppen attól tartok a legjobban, hogy kémnek néznek. Ezért szeretek például a legegyszerűbb felszereléssel utazni: nagy kamera, drága fényképezőgép, fényképezős telefon és egyebek nélkül. A kérdésedre válaszolva pedig: nincs titok. Amikor újságíróként mentem ide-oda, akkor is legtöbbször a vakszerencse hozott össze szép sztorikkal. Végül is mindig mindenre választ kaptam, ami érdekelt. Vagyis úgy csinálom, hogy elég időt töltök egy helyen, és hagyom, hogy megtörténjenek velem dolgok. Sosem sajnáltam az időt egy látszólag értelmetlen kalandra, és utólag mindig igazam lett, mert vagy összeállt a kép ettől, vagy egyszerűen csak begyűjtöttem egy újabb súlyos sztorit.

wer: Mi volt a benyomásod Etiópiáról?

B. D.: Engem általában az emberek érintenek meg, Etiópiában mégis a táj. Afrikában a szubszaharai részen még lesújtó élményeim is voltak, vagyis mondjuk csillogó értelmet csak nyomokban találtam. Mielőtt megkapom a rasszista jelzőt, gyorsan leszögezném, hogy valójában a nyugati mentalitás meg az ő kultúrájuk közti különbségről van szó. Vagyis amit én elképzelek, azt ők egyáltalán nem úgy képzelik el, ahogy én – vagy éppen sehogy sem képzelik, mert kulturálisan fel sem merül az általam megoldandó problémának tekintett kihívásról, hogy az probléma. De mondjuk, amikor úgy jön oda egy ember, hogy adjál száz dollárt, akkor úgy látom, hogy a legelemibb elképzeléssel sem rendelkezik arról, hogy hogyan működik a világunk. Úgy tűnik, hogy Európáról az a kép él ott sokakban, hogy minden svájci hegyekből és Eiffel- toronyból áll, a pénz a fán terem és nem kell érte megdolgozni. Vagy ha meg kell, akkor mindenki milliomos, annyit keres. Talán ezért képesek egy havi fizetésnyi pénzt kérni a fehér embertől. Ez különösen akkor nevetséges, amikor low budget hátizsákosként mondjuk napi 10-20 dollárból kell kijönnöm, és képtelenek megérteni, hogy valóban nincs annyi pénzem, hogy adjak nekik. Néha olyan elkeseredettek, és olyan módon alázzák magukat porig, hogy én érzem rosszul magamat. Egyszer például Addisz-Abebának sétáltam este, láttam egy társaságot a sötétben, megkérdeztem, hogy merre van a tér, amit keresek, megmutatták, elindultam, aztán láttam, hogy követ egy srác. Fél percenként hátranéztem, és mondtam neki, hogy ne kísérjen el, megtalálom a szállást, innen látom. Így gyalogoltunk vagy huszonöt percet. Amikor visszaértünk a szálláshoz, az őr mondja, hogy az az ember mögöttem akar velem beszélni, azt akarja, hogy adjak neki pénzt, mert elkísért idáig. Mondtam, hogy nem elkísért, hanem követett úgy, hogy még el is rontotta az esti programomat, mert egyedül akartam lenni. Akkor elkezdett balhézni, hogy ő mennyit gyalogolt, meg haza kell mennie, és adjak pénzt taxira. Ilyenből minden nap volt egy-kettő. Egyébként Indiában is az volt a bajom, hogy néha annyira agresszívan jöttek a hinduk, hogy egyszer azt kellett mondanom, hogy ha most nem hagyja abba, akkor beviszem egy sikátorba, és összeverem. Akkor abbahagyta. Engem pedig elég nehéz kihozni a béketűrésemből. Furcsa egyébként, hogy Etiópiában és Guineában sok rossz tapasztalatom volt, a szomszédos Sierra Leonéban pedig, ami látszólag semmiben nem különbözik az előbbiektől, nem akartak átverni, mindenki segített, nem húztak le, nem próbáltak meg kirabolni, lehetett élvezni az ottlétet. Etiópiában viszont nem tudtam úgy beszélgetni az emberekkel, hogy ne az legyen a vége, hogy pénzt kérnek. Egyszer például leültem beszélgetni egy idős emberrel Addiszban. Felbukkant egy nő, az öreg bemutatta a lányaként. Hamar a tárgyra tértek, hogy éhesek. Meghívtam őket ebédelni. Amikor befejeztük, pénzt kértek, hogy a gyerekeknek is tudjanak kaját venni. Adtam valamennyit, mert szimpatikusak voltak. De aztán többet kértek, és amikor nem adtam, ők voltak megsértődve, mert meghívtam őket ebédre és utána kevés pénzt adtam nekik – úgy kétnapi fizetésüket. Szerencsére vidéken mindenhol sokkal jobb a helyzet.

Azt azért hozzátenném ehhez az egész sztorihoz, hogy ha hosszabb időt töltenék egy helyben, és kialakulna valamiféle állandó kapcsolatom a helyiekkel, és megismerném, hogy milyen emberek valójában, akkor a véleményem is sokkal jobb lenne – de hát egyszerűen szar a pr-juk.

wer: A Távol-Kelet kevéssé jelenik meg az írásaidban.

B. D.: Pedig szeretem, csak az a baj vele, hogy pontosan belepasszol abba a turista-sémába, amit tűzzel-vassal igyekszem elkerülni. Thaiföld, Laosz, Kambodzsa, Vietnám, Malajzia egy klasszikus turista-paradicsom. Laosz például a szemem előtt változott meg. Arra a helyre, ahova fél napokat kellett zötykölődni, és egyetlen szállás volt az egész városban, ma széles aszfaltút visz, két óra busszal, és turistagettó az egész. Ebben semmi érdekes nincs számomra. Katmandut, Bangkokot meg Delhit ajánlom mindenkinek, mert gyönyörű meg érdekes, de annyi turista van, hogy ha egy helyihez odalépsz, akkor biztos lehetsz benne, hogy nem lát benned mást, mint egy turistát. Ezzel szemben a Közel-Kelet kevésbé pop helyein megkérdezik, hogy ki vagy, miért jöttél, miért érdekel az a hely. Indiában meg Kambodzsában viszont csak szolgáltatást adnak, vegyél ruhát, vegyél hasist, vagyis semmilyen kapcsolat nincs a helyiekkel leszámítva az úr-szolga vagy vevő-eladó viszonyt. A legérdekesebb tapasztalatom az, hogy kikkel találkozom az egyik vagy másik út során. Iránban sokkal értelmesebb emberekkel beszélgettem, mint máshol. Oda olyanok mennek, akik utánaolvasnak, akiket érdekel valamiféle kultúra, vagy valami, ami ott van. Mert egyébként Iránba macerásabb eljutni, vízum kell, egy csomó szabályt be kell tartani. Önmagában odamenni bulizni nem a legjobb ötlet. De mondjuk Délkelet-Ázsiában a 18 éves részeg britek, németek vannak szép számmal, akik nem tudják, hogy Magyarország az EU tagja-e, és fogalmuk sincs semmiről, ami körülöttük van. Szóval szerintem túlnyomórészt a white trash, akiket valahogy odasodort a szél. Persze nyilván csomó értékes és értelmes ember is akad köztük, csak nehezebb rájuk találni ebben a híg társaságban. Én ott valamiért soha senkivel nem barátkoztam, nem érintettek meg az ottani találkozások, szemben az iráni, szíriai, szudáni ismeretségekkel. Velük szinte napi szinten tartom a kapcsolatot még évek múltán is. De persze minden ember mást keres. Aki elmegy Indiába, és ott ragad, az valószínűleg, persze nem szükségképpen, de azért nagy eséllyel sokat szív. Ha ők ezt keresik, akkor ez a jó. Sokkal jobb egy boldog, szétszívott európai Indiában, mintha itthon lenne frusztráltan, és a többi embert idegesítené. Csak nekem ez kevés.

wer: Mi mozgat téged? Miért utazol?

B. D.: Nemtom… mondhatnám azt, hogy az adrenalin, de hát azt bárhol meg lehet találni. Régebben csináltam küzdősportokat, abban is volt adrenalin. Szóval inkább azt mondanám, hogy a felfedezés meg az ismeretlen. Meg nagyon szeretem például a jó sztorikat, olyanokat, amiket még nem olvastam sehol, nem hallottam még senkinek a szájából hasonlót, mégis egyszerű, hétköznapi történetek, amiket megírok később a blogon. Ha igazából rápörgök valamire, azt a blogon onnan lehet látni, hogy mondjuk négynaponta írok egy bejegyzést, és mindegyik jó. Például amikor Szudánban voltam három hetet, rengeteget írtam, mert tízpercenként, félóránként volt valami csavar a napban. Az egész egy érzelmi hullámzás volt, mert egyszer úgy éreztem, hogy valami kurva jól sikerült, aztán hirtelen egy áthidalhatatlan akadály tűnt föl, de két óra múlva végül mégis meg lehetett oldani. Folyamatosan föl-le, föl-le… megállíthatatlanul. Ez teljesen idegen az európai létformától. Egy kocka európai biztos meghülyül bárhol Európán kívül, még a Balkánon is. Szerintem régen én is ilyen voltam. Azért gondolom, mert látom a rokonokat, akik gyakran mondogatják, hogy mit kell elintéznem majd hónapok múlva. Folyton a jövőre gondolnak, arról beszélnek, és ettől mindig jól felmegy bennem a pumpa, mert engem ez kurvára nem érdekel. Majd ha el kell intéznem, akkor előtte négy nappal rágondolok, és elintézem. Előre hónapokkal nem fogok stresszelni.

wer: Akkor a jövőkép nem foglalkoztat.

B. D.: De, az igen, csak el kell választani, hogy mi az, ami fontos, és mi az, ami nem. A Közel-Keleten például ami igazán fontos, az azonnal megoldódik, ami meg nem, az majd csak megoldódik valahogy. Ha mondjuk a garázsban áll egy rossz kocsi, azt hónapokig nem piszkálják, de ha hirtelen menni kell vele valahova, valahogy mindig sikerül megjavítani egy órán belül. Az utazások során szerzett tapasztalatok alapján az az érzésem, hogy a fontos dolgokat el tudom különíteni a jelentéktelenektől. És amint valamire rá tudom mondani, hogy ezt majd megoldom máskor, akkor az nem fontos. Kár rajta rugózni. Emiatt én a betegességig le tudok nyugodni még akkor is, amikor krízis van. Etiópiával kapcsolatban is kaptam egy ilyen visszajelzést. Egy ideig valakivel nem tudtam megállapodni, és itthon Budapesten mindenki szénné aggódta magát meg stresszelt, hogy ez nem jó, nem lesz jó, mindenki hülye, én meg mondtam, hogy nyugodjanak már le, semmi sem történt, holnap még úgyis találkozom az illetékessel, meg sem állapodtunk, nem írtunk alá semmit, nem kértek pénzt, nem adtunk pénzt, minden nyitott, hol itt a gond? Erre úgy gondolták, hogy én vagyok a jó ember a jó helyen, mert mindenki más megőrülne ebben a helyzetben.

wer: A családdal hogyan egyeztethető össze ez az életforma szerinted?

B. D.: Hát, a csajom is utazgatós, a nyüzsgő életformát szereti, ha egy helyen kellene maradnunk folyton, azt hiszem, besavanyodnánk egymás mellett. De valószínűleg lesz egy bázisunk, és akkor, ha kell, elmegyek két-három-négy hétre terepmunkára, aztán visszajövök.

wer: Hogy tartod a határokat? Úgy értve, hogy veszélyes helyekre mégy, nehéz helyzetekbe kerülsz, majdnem a végletekig feszíted, de aztán mégsem, hiszen életben maradsz?

B. D.: Nekem az a misszióm, hogy leszoktassam a magyarokat arról, hogy „veszélyes hely”, mert ez egy hatalmas parasztvakítás, ami főleg a tévések bűne. Sokan azzal adják el, amit csinálnak, hogy „veszélyes”. A munka minősége meg a tartalom lényegtelen, mert ha el tudják sütni, hogy veszélyes, akkor mindenki rájuk figyel és elhiszi azt a sok baromságot, amit mondanak. Vannak különösen nagy vetítőgépek, akikről az egész szakma tudja, hogy ezzel a kummantással lettek valakik, hogy „veszélyes” helyeken voltak. Így aztán ha mondjuk Türkmenisztánról vagy Iránról valaki azt mondja, hogy veszélyes, az vagy azt sem tudja, hogy hol van, vagy annyira nincs értelmes mondanivalója, hogy előhúzza a „veszélyes helyen vagyok” nevű jolly joker kártyát, amit a teljesen tájékozatlan és megvezethető magyarok kritika nélkül bekajálnak.

wer: De a szomáliai határra mégsem megy el bárki turistáskodni, te viszont ott voltál.

B. D.: Nem volt ott semmi; amikor lerobbant a kocsink, és a sofőrünk elment a legközelebbi városba, mi meg órákon át ott voltunk tök egyedül a határvidéken, és vártunk az út közepén, az égvilágon semmi sem történt. Ezen kár parázni…

wer: Értem. Szóval teljesen rossz az elképzelésem.

B. D.: Igen. Sierra Leone is nyugodt, jó, mondjuk Freetown talán nem a legbiztonságosabb, de egyik nagyváros sem az.

wer: És Afganisztán?

B. D.: Igen, de ott is vannak olyan szabályok, amiket ha betartasz, nem lesz semmi bajod. Mondjuk, hogy sötétedés után ne mászkálj egyedül, néhány városrészt kerülj el adott esetben, egyes utakon, amikre azt mondják a helyiek, hogy nem biztonságos, ne menj. Irán meg különösen ilyen. Jobb közbiztonsággal rendelkező helyen talán még soha nem voltam.

wer: Voltál már luxusszállodában?

B. D.: Talán egyszer… nem is tudom.

wer: Csak az érdekel, hogy mennyire bírtad ki?

B. D.: Egyszer voltam Hévízen wellnessen. De megölt az unalom. Sok jointtal és sok pálinkával valamennyire vicces volt két napig, de aztán elmenekültem. Ilyenkor megöl az unalom, és megszűnik az agyam. Azért nem megyek ilyen szállodákba, mert teljesen személytelenek. A Four Seasons mindenhol ugyanúgy néz ki. Ugyanúgy viselkednek veled, ugyanazt a szart eszed, semmi nincs benne, ami miatt emlékeznék rá. Azért szeretek hostelben vagy helyieknél lakni, mert az sose személytelen. Ott tudod, hogy kikkel vagy egy fedél alatt, sokan ismerik a környékbeli helyeket, az egy tartalmasabb időtöltés, mint a jakuzzi-svédasztal-sokcsatorna-minibár-féle szórakozás. Oké, hogy van, aki ezt szereti, csak én nem akarok ebben részt venni.

wer: Hány olvasója van most a blogodnak?

B. D.: Változó, most, hogy vagy 5 hete rá sem néztem, olyan napi 50-80-an olvassák, de ha felpörögnek az események, könnyen összejön a 2-300 is. Mindenesetre én nem kilóra írok, meg nem akarok ezzel popsztár lenni. Aki rátalál, és élvezi, az olvassa, örülök neki. Szerintem elég sok ütős történet meg vidám mókázás van megörökítve ahhoz, hogy önmaga reklámja legyen. Ha van helye az önreklámnak, szerintem az a jó benne, hogy csomó jó történeten keresztül mutat be társadalmakat, országokat, kultúrákat. Na persze nem akadémikus mélységben és részletességgel, hanem az emberi oldalról: kocsmázáson, stoppoláson, bevásárláson, ügyintézésen, küzdelmeken keresztül. Így aztán olyanoknak is tudom tágítani a látókörét, akik amúgy nagy ívben leszarnak mindent, ami nem fröccs meg autó.

wer: Tervezed kiadni könyv-formátumban?

B. D.: Tervezem, igen, és ha minden jól megy, meg is történik jövőre. Egyelőre van egy másik könyvem, az remélhetőleg előtte megjelenik. Az a címe, hogy „Hogyan használjuk világútlevelünket?”. Nem földrajzi tematikája van, hanem az utazás különböző szegmenseit dolgozza fel olyan alapvető kérdésektől, hogy nekem való-e az utazás, egészen addig, hogy mikor hova érdemes menni, hol van ingyenszállás, mik a világ leghosszabb útjai, mi van a valóban veszélyes helyeken, mi van, ha valakinek baja lesz a rendőrséggel… ilyenek. Van egyébként még egy csomó ötletem, de nem akarok a fióknak dolgozni. Például szeretnék írni Iránról, de nem útikönyvet, hanem csak sztorikat, kicsit szépirodalmi jelleggel. Ha a blogot is kiadnám végre, az egy lelki megnyugvás lenne. Akkor folytathatnám, vagyis nekikezdhetnék az új dolgoknak.


bónusz-információk:

kedvenc könyv: Sok van, de ha ki kell emelnem párat, akkor Michael Ende: Momo az egyik alapmű. Arról szól, hogy mi történik az emberekkel, ha nincs egymásra idejük. Mert az idő a legnagyobb kincs. Mindenkinek olvasnia kéne, aki nincs tisztában az emberi kapcsolatok értékével. Aztán nagy kedvenc most Daniel Kehlmann, tőle is a Hírnév, meg a Világ felmérése. Meg a mocskos Bukowski. Meg Ahmed Rashidnak az Afganisztánnal és a Közép-Ázsiával foglalkozó könyvei.

kedvenc zene: főleg death metalt hallgatok, meg egyéb elfajzott irányzatokat a metálon belül. Nem szeretem a lassú dobosokat, a súlytalan zenét, a tinik nyávogását, és semmi olyat, ami fogyasztásra ösztönöz – vagyis ami lemehet egy rádióban. Mostanában sokat hallgatok egy Fleshgod Apocalipse nevű zenekart. A kedvenc albumok pedig a Bastards a Motörheadtől, az Individual Thought Patterns a Death-től, a Hordes of Chaos a Kreatortől meg mondjuk a Swansong a Carcasstól. Többet nem említenék, mert a legtöbb ember számára amúgy sem mondanak ezek semmit.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése